Vértes Terepmaraton - a szemléletváltás

Még februárban gondoltam egy nagyot, és beneveztem a Vértes Terepmaraton félmaraton távjára. Ha már megszerettem a hosszú futásokat, gondoltam, legyen egy kis megmérettetésem így tavasz elején is. Ráadásul a Vértes közel van, ismerem és szeretem is. Persze, semmi elképzelésem nem volt, milyen is egy terepfutó verseny. Elképzeltem valamit, és amit kaptam - nos, ezek után már mást jelent az a szó, hogy terepfutás.

Bő egy órával a rajt előtt érkeztem a versenyközpontba, ahol aztán egymást érték az igen pozitív, lelkesítő történések. Először is találkoztam rég nem látott Szász Peti haverommal, akivel volt pár tájfutó kalandunk, aztán Ő átnyergelt a terepfutásra, maratonokra. Bár ő erősebb futó mint én, kis beszélgetés után kiderült hogy talán nem lesz lehetetlen tartanom a tempóját. Ez igen nagy örömhírként ért, mert ugye futótárssal mindig sokkal jobb mint egyedül. Aztán átbattyogtam Guttman Zolihoz a Multinavigátor.hu kitelepüléshez, és gondoltam megnézem az előző este facebook-on beajánlott szuper Inov 8-as cipőt. Első látásra szerelem lett, ráadásul volt a méretemben, és felpróbálva úgy tűnt kimondottan az én lábamra tervezték. Nem volt kérdés a megvásárlás, nagyon örültem hogy nem a lekopott talpú lehasznált cipőmben kell majd a saras-havas-vizes terepen futni (előző este még a szögest terveztem, de a sok beton és köves rész miatt lebeszéltem magam róla). Aztán volt még két hasznos beszerzésem, egy futáshoz használható egyszerű esőkabát, és egy nagyon könnyű, derékra simuló övtáska (előbbiből 12, utóbbiból 16 éves darabom volt csak otthon, megérett már a csere). A futásra tehát egy vastag hosszúnadrágban, egy vékony hosszú ujjú aláöltözetben, az új esőkabátban, és az új cipőben indultam neki.

Nagyon jó volt hogy Péter ott volt futótársnak, nekem egyrészt semmi tapasztalatom nincs még versenyszerű rendezvényeken, másrészt úgy egyébként sem érzem hogy még jó terepfutó lennék: nem tudok egyenletes tempót tartani, és hajlamos vagyok kiesni a ritmusból, indokolatlanul ok nélkül megállni. Így viszont csak annyi dolgom volt, hogy tartanom kellett Péter tempóját. A bevezető szakaszon, kifelé a faluból a hegy lábáig nem volt gond, a monoton esőben, a vizes-sáros talajon szépen suhantunk. Aztán jött a nagy mászás: 1,6 km-en 160 méter szint. A folyamatosan hulló esőtől, és a leolvadó hótól fergeteges sár volt, így nem sok jóra számítottam. Szép kellemes tempóban, nem erőltetve, de nem is lazsálva húztunk felfelé. És ez volt ez első megdöbbenés ideje: míg mások balettszerű mozdulatokkal imbolyogtak a meredek csúszós emelkedőn, addig én hihetetlen módon, szinte suhantam felfelé. Se megcsúszás, se megbillenés, semmi. Eszméletlen jól teljesített a cipő, már-már a hihetetlen kategóriába sorolhatóan. Hülyén hangzik talán, de ettől marha lelkes lettem. Aztán felértünk, tempóváltás jött, és hamarosan fogtuk az első ellenőrző pontot. Innen a monoton felső gerinc következett, immár hóval, jeges pocsolyákkal, néhány ezekbe történő beszakadással, és persze mindezt esőben, szélben, ködben. Szerencsém volt, mert ha nagy mennyiségű víz került a cipőbe, azt 3-400 méter után garantáltan kinyomta, így utána már nem volt zavaró, és nem is hűlt tovább a lábam. Az elágazás után következett egy meredek köves lejtő, nagyon erős tempóban mentünk neki, el is mondtam az elején egy két miatyánkot. De nem lett baj. Leértünk, nem sokkal rá a második ellenőrzőpont következett. Itt végül nem álltunk meg frissíteni, menet közben nyomtam magamba ez energiagélt. Egy hosszú, monoton, szintezős szakasz következett, a terep változatossága most eléggé lekötött, folyton a következő olyan lépést kellett keresni, ahol nem csúszunk meg, vagy nem süllyedünk el. Persze ez nem mindig sikerült. Itt már úgy éreztem, erős a tempó, de logikus volt nem lelassulni, hiszen nagyon kevés szintet kellett csak menni, egyébként szinte tényleg húzta az embert a terep. A folyamatosan szakadó eső ellenére egészen komfortos voltam felül, a kabát nagyon jól működött. Repült tehát az idő, és hamar megérkeztünk az utolsó ellenőrzőponthoz, ahol szintén frissítő várt ránk. Itt már nekem nem volt kedvem megállni, éreztem ha megteszem, nem fogok tudni már jó tempóval újra nekiindulni. Péter kicsit lassított egy üdítőért, én próbáltam lassú mozgásban maradni, aztán fél perc elteltével már mentünk is tovább. Még 5 km volt hátra, erős tempóval kezdtünk, de hát szinte lebegett már a befejezés a szemünk előtt. A betonon persze könnyebb volt futni, de aztán következett megint a terep, ami súlyos csapást mért a jobb vádlimra: többször is majdnem összerántotta a görcs. Ez nem volt jó jel, igyekeztem levenni róla a terhelést. Az utolsó enyhe emelkedő után már könnyebb volt, tudtam, innentől már kitartásból és combból kell futni. Utolsó mentsvárként Péter cipőit néztem magam előtt a monoton vágtában, és azt mondogattam magamban: nincs más dolgom mint ezeket követni. Bejött a dolog, hamarosan ráfordultunk Szár szélső utcájára. Az utolsó másfél kilométeren valahol a boldog eufória, és a "mindjárt belehalok" állapot egyvelegét éltem át. De puding próbálja az evés: próbáltam húzni, amennyire lehet, éreztem hogy Péter sem akar veszíteni a tempóból. Utolsó kanyar, egy erős lejtő, begyorsulás, jó nyújtott léptek, még egy kanyar, becsuktam a szemem, kiszakadt egy kiáltás, majd beletoltam minden maradék lelki és testi erőt, és behajráztam a célba. Eszméletlen jó érzés volt, pedig maradék 5-10 % racionalitásommal tudtam, hogy bármely pillanatban beállhat a görcs a lábamba, de nem érdekelt. Beértem, megálltam, még egyszer jól kiüvöltöttem magam (ezen a rendezők kedvesen mosolyogtak), aztán megjött Péter is, és elindultunk be a versenyközpontba. Egy kicsit még filmszakadásos állapotban voltam, emlékszem hangokra, hogy gratuláltak, meg hogy adjam oda a dugókámat, meg hogy milyen levest kérek, de ezek csak foszlányok, én még lebegtem valami egészen furcsa állapotban, amit nagyon nagyon rég éreztem már. De jó volt. És egyébként olyan valószínűtlenül kevesen voltak a csarnokban, fura is volt, azt saccolta Péter is hogy talán 30. hely környékén értünk be.

A teljes futott táv 21,1 km lett (szintemelkedés 428 méter), amit 1:58-as idővel teljesítettünk (5:36-os átlagtempó). Ez a 67 sikeres célba érkezésből Péternek a 16., nekem pedig a 15. helyet jelentette. A férfi félmaratont Józsa Gábor nyerte 1:27-es idővel. Részletes eredmények itt elérhetőek.

Néhány leülepedett gondolat egy nappal a futás után:

• Péter nélkül ez nem ment volna. Félelmetes, mennyit tud segíteni egy futótárs.
• Nagyon kellett az a hangulat, ami a rajt előtt a csarnokban uralkodott, szinte tuningolta az embert az indulásig. Jó kis társaság ez a terepfutóké.
• Az új Inov 8 X-Talon 212 nélkül ez nem sikerült volna így. Nem hittem, hogy van cipő, ami ilyen változatos, nehéz terepen is ilyen jól működik. Kicsit bánom is, hogy csak most szántam rá magam erre a beszerzésre, és az egész téli felkészülésemet a régi sima futócipőmben csináltam végig.
• Az hogy az eddigi teljesítményeim után ilyen terepen ilyen körülmények között ilyen eredményt értem el, azt jelenti hogy eddig vagy nagyon alábecsültem magam, vagy valamit nagyon rosszul csináltam.
• Ezen túl már mást jelent a terepfutás. Amit eddig csináltam, az csak terepen futás volt.

Egy szónak is száz a vége, fantasztikus nap, fantasztikus futás volt. Köszönet érte a szervezőknek, akiknek a szakadó esőben egy helyeben állva még esélyük sem volt felmelegedni, de tették a dolgukat, lelkiismeretesen, barátságosan. És köszönet sokadszorra is Péternek (remélem olvasod), hogy segített végig, húzott, biztatott (talán kicsit szégyellenem is kellene magam, amiért az utolsó 150 méteren lehajráztam).
Érdekességképp még talán egy dolog:
néhány kép Szaszától, milyen is volt a terep.

Remélem 2014-ben is itt dübörgök majd a Vértes Terepmaraton félmaraton távján.

HOB 2013 - fagyos hangulatban

Sok mindenben első volt ez a HOB: először volt értékelhető felkészülésem, először voltam a Nyírségben, és először történt meg hogy a befutás után nem volt időeredményem.

Tavaly decemberben jött az elhatározás, hogy megpróbálom félretenni a szokásos téli punnyadást, és felkészülés gyanánt igyekszem rendszeresen futni, sőt, mindezt több hosszú táv beiktatásával. Előző bejegyzéseimben már írtam róla, hogy nem igen szeretem a telet, mármint ami a futást illeti: hideg is van, vagy fagyott vagy havas a talaj, szóval nem komfortos. De úgy fest, hogy a négy hónap alatt átfordultak bennem a dolgok: egészen megszerettem a téli futásokat, és elkezdtem kacsingatni a hosszabb távok felé is. Illetve úgy összességében, a terepfutás mint fogalom kezd gyökeret verni bennem.

Na de a lényeg mégis csak a 2013. évi nyílt országos hosszútávú egyéni bajnokság, amely idén Nyírbátorban került megrendezésre. Sosem jártam még azon a környéken, bár pár térképet láttam nyírségi terepekről, de ez messze van attól mintha ismerném is. Saját kútfőből arra számítottam, hogy az F40-es kategória 90 perces győztes idejéhez kiadott 13 km-es pályám a lapos terepen legalább 17 km-es futott távot jelenthet, tehát erdőrészeket fogunk kerülgetni, esetleg egy-két átvágással. Optimistán azt gondoltam, a felkészülésnek köszönhetően talán 100 percen belül tudok majd maradni. De ezt még akkor, amikor nem tudtam hogy aznap fagypont körüli hőmérséklet, és erős szél vár ránk. Ez utóbbi két tényező pedig nem túl nagy segítség a futásban.

Ilyen elképzelésekkel érkeztem tehát a rajtba, szép új SI 11-es dugókámmal. Persze izgulhattam volna, mert köztudottan a versenyrendezők közül még nem mindenki frissítette az SI-doboz készletét az új típusú dugókák kezelésére, de nem tettem, mert lévén országos bajnokság, ezt a kockázatot kizártam. Aztán a rajtban jött a meglepetés: a törlés doboz nem csippant. De még ekkor sem estem pánikba, mert törölt dugókával jöttem, és úgy gondoltam, hogy a kinti dobozokkal már nem lehet baj. Persze azért felkészültem arra, hogy lyukasztanom kell majd, de hát ez sem a világ vége - gondoltam. 

Nagyon fura volt hosszútávú verseny létére a repülőrajt, de szerencsére egészen megtorpanás nélkül sikerült kezdenem. Bár a rajt környékén pontatlan volt a térkép, ez szerencsére nem sokat befolyásolt, mert igen hosszú első átmenet lévén a kezdeti irányfelvétel elnagyolható volt. Az első pontnál volt egy kis bizonytalanságom, nehezen ment a 15000-es térképen a domborzatolvasás, elsőre feljebb kerestem a bóját. A második pontnál aztán jött a meglepetés: nem csippant a doboz. Az elmúlt 5 évben (mióta elkezdtem a tájfutást) még sosem kellett lyukasztanom, így az első manőver elég sok időt elvitt. De azért igyekeztem lelkesen tovább futni. A négyes pont felé menet hibáztam egyet a pont előtt, nagyon a gerinchez akartam viszonyítani, pedig az eredeti futás irány pont jó helyre vitt volna. Innentől viszont elég uncsi volt a pálya, csak futni kellett, további hibáim nem is voltak, mindössze egy kis figyelmetlenség a 13. pont előtt. Aztán a végén még volt két lyukasztásom, majd leértem a befutóhoz, és irány a cél. Ott viszont hidegzuhany: a cél doboz sem csippant. Ne már! Senki nem állt ott, lenyomtam az órámat, gyorsan lyukasztottam egyet, és mentem a kiolvasáshoz, és igyekeztem a lefagyott számmal minél érthetőbben mondani hogy kell idő, mert nem ment az elektronikus pontérintés a célban. Közben persze igyekeztem magamhoz térni, mivel azért saját erőforrásaimhoz képest eléggé kifutottam magam (a vége 15,3 km lett).

Miközben a célba érkezőknek járó meleg teát kortyolgattam, az járt a fejemben, hogy mennyire érdekel egyáltalán engem, hogy vajon elfogadják-e így a futást, vagy sem. Örültem annak, hogy saját magamhoz képest elég tisztességesen végigcsináltam a pályát, dacára a zord időjárásnak, igazából megette a fene ha nem lesz érvényes eredményem. Aztán átöltözés után már úgy voltam vele, hogy azért egy próbát megér, visszamentem a sátorhoz, és próbáltam érdeklődni. Szlávik Zoli nagyon rendes volt, próbált segíteni, Román János lerendezett egy "egyszerre csak egy dolgot tudok csinálni" válasszal. Hát ez van. Nem várhattam meg mi lesz a vége, időre vártak rám, így eljöttem.

Most, egy hét elteltével, és a nyilvánosságra hozott eredmények után azért felmerült pár kérdés bennem:

- 70:21-es idővel nyerték a pályánkat. 90 perc körülivel kellett volna. Ez elég nagy eltérés.

- Tanultam versenybírói tanfolyamon, tehát tudom, nem nagy dolog lefrissíteni az új szoftverre a dobozokat. És szerintem egy országos bajnokságra elvárható. Sajnálom hogy nem történt meg. Azon pont alapján, miszerint "a pontérintés a versenyző felelőssége" ez persze nem lenne felhozható hibának. Ugyanakkor az is irányelv, hogy egyenlő feltételek legyenek a versenyzőknek. Sok új dugókát használóknál, nálam is, ez utóbbi nem teljesült.

- Már a rajtban kiderült hogy baj lesz pár futónál. Miért nem állt felkészülten a célban valaki, aki írta volna az időket?

Egyébként nem is igen tudom, hogyan lett végül célidőm, pontosabban hogyan született meg a 93:39, ami a hivatalos eredménylistába került, mert senkit nem láttam aki felírta volna mikor befutottam, az órámból letöltött adatok szerint 93:15-nél léptem át a célvonalat. No mindegy, végül is örülhetek hogy lett eredmény, az én szintemen teljesen mindegy a helyezés. Magamban úgy zártam le ezt a napot, hogy saját elvárásomhoz képest egészen jót sikerült futni, és határozottan látszik a fejlődés az eddigiekhez képest. Így azt hiszem, lesz értelme továbbra is folytatni a futóedzéseket, meglátjuk, az év többi OB-ja is hasonló megelégedéseket hoz-e majd.

Még kettő a végére

Azt hittem már erre az alapozási időszakra nem lesz hosszú futás témám, de végül is lett. Mert a sors (vagy valami) nem nagyon akarta hogy akár csak egy normális edzőfutásom is legyen, amit urambocsá élvezhetek is.

Mert mikor azt hittem már vége a tél szorításának, majdnem egy hét kellemes langyos idő után, ismét visszakívánkoztam a Vértesbe, ahol pár héttel ezelőtt a poklok poklát éltem át az egyik futás közben. Persze így utólag már azt mondom, nevetséges volt a terv. Mert miért is gondoltam hogy azért mert 150 méteres magasságban minden szép és száraz, ugyanaz vár majd rám 200 méterrel magasabban is. Hát nem. Bizony ott az olvadó lucskos hó és/vagy a sár tartotta magát még mindig. Sebaj, ez jutott. De most persze nem akarom még egyszer ugyanazt leírni mint az előző bejegyzésben, nézzük tehát csak a különbségeket. Két fontos megemlíteni való akad eme futással kapcsolatban, kezdjük az egyszerűbbel. Most először kipróbáltam az egyik neves szuper-energia gélt. Azt ami olyan pici tasakban van, marha édes, de sok kalóriát ad elég hamar. A futóboltban sokáig válogattam, végül több félét is vettem, erre a futásra hoztam először tesztelni. El is neveztem Turbónak. Na szóval, tervek szerint Várgesztesen nyomtam magamba. A kérdés: hogyan lehet mérni, hogy hatékony-e. Az igaz, hogy visszafelé nem éheztem el, pedig a számítottnál többet futottam. Más hasonló hosszú futásoknál a semmi, vagy a 3-4 szem szőlőcukor bizony kevés volt. Szóval nagy tapasztalat nem gyűlt össze, ha csak az nem, hogy többek elmondásával ellentétben az elfogyasztás után nem lett rendellenes a bélműködésem - ha értitek mire gondolok :) A másik megemlíteni való pedig az, ami eddig még nemigen volt: az eltévedések (kicsiny elkeverések). A térképen a kék szaggatott vonal jelzi a tervet, és zölddel jelöltem három helyen ahol lecsúsztam az útról. Tudom, elég ovis dolog egy sima turistajelzést követni, nem is értem hogy vétettem el. Hát ez van. A harmadik baki a Lófő-völgynél bizony jó sokat rápakolt a távra - az nem nagyon hiányzott. Elég fáradtan fejeztem be a futást, az utolsó nagy emelkedőn bizony bele is gyalogoltam. A kegyetlenül rossz terepviszonyok ellenére azonban elég tűrhető időm lett: 19,7 km-t futottam 2:10 alatt. Tehát "csak" 10 perccel csúsztam ki a tervből, ami bár arányaiban akár soknak is mondható, én mégsem értékelem rossznak.

Egy hét feltöltődés után úgy gondoltam, a masszív melegedés és a csapadékmentes idő meghozza gyümölcsét, és a hétvégén futhatok egy igazán jót a Bia 25 teljesítménytúrát. Gyalogtúra üzemmódban már 10 alkalommal teljesítettem a kihívást, gondoltam megnézem milyen futva. Amolyan alapozást búcsúztató elő-tavaszi kocogásként. El is hívtam Hareszt, hadd legyen neki is jó, na meg pláne nekem, mert ugye az segít, ha van valaki aki erősebb és kicsit húz ha kell. Na de persze a túra napján ismét rájöttem hogy idén nem vagyok a sors kegyeltje, egész napos esőt jósolt a meteorológia. Sebaj, kemények vagyunk, amibe meg nem halunk bele attól erősebbek leszünk. Vagy mi. A hajnali és reggeli csapadék szépen módszeresen szétáztatta a terepet, így várható volt hogy a sár bizony elég sok energiát kivesz majd. Így is lett. Az első 6 km három durva nagy emelkedője elképesztően rosszul esett. Bokrokba kapaszkodva húztuk fel magunk, vagy a erdőben próbáltunk az út mellett botorkálni. Egyik sem volt jobb vagy eredményesebb a másiknál. Aztán kis pihi következett Sóskútig, a frissítőpontra gyenge esőben érkeztünk, de még aránylag jó állapotban. Aztán nem sokkal odébb, fent a kálvárián már azt éreztem, itt bizony holtpont lesz. Pedig már a Turbót is elfogyasztottam. Mindeközben Hareszon semmi nem látszott. Ez egyszerre volt megnyugtató és elcsüggesztő is. A tókerülés után a Nyakas-kőig feljutás gyakorlatilag "utolsó erőből" ment, de ott sem utaltam ki magamnak 2 perc pihenőnél többet. Ez talán hiba volt, mert így az utolsó 4-5 km-be 3-4 alkalommal is bele kellett  gyalogolnom - tiszta szégyen. De aztán valami egészen elképesztő lajhármozgással csak behúztam magam a célba.

Szerettem volna 2:30 alatt maradni a 25 km-es távon, de ez két okból sem sikerült. Egyrészt az idő 2:39 lett, másrészt - nagy megdöbbenésemre - a tényleges futott táv is mindössze 23,4 km-re rúgott. Ez lett tehát a nem túl sikeres szezonzárás, most egy kis pihi, aztán HOB. Nagyon várom már.

A tél utolsó vonaglásai

Mindkét értelemben. Mármint a tél is az utolsókat rúgja, meg lassan velem is az történt volna ha még sokat kell hóban futnom. De szerencsére nem.

Miközben ezt a blogot írom, odakünn már tisztán látszik hogy Tél Tábornok vesztett, és Tavasz Anyó megállíthatatlanul jön, jön, jön. Persze ahogy minden évben szokás, két-három hét múlva lesz majd még egy erőtlen próbálkozás a hideg részéről, de azon is majd csak nevetni lehet. Így hát álljon itt a sommája a téli edzéseimnek, kicsit kitérve a két utolsó felvonásra.

Ilyen telem még nem volt. Mármint, sosem vettem még ennyire komolyan a téli alapozást. Mert igazán sosem szerettem télen futni. Nyafogtam a hideg és a hó miatt. De most kitűztem célul egy egészen elérhető edzésmennyiséget, és sikerült is megvalósítani. Maga a cél a futók táborában valószínű heveny röhögőgörcsöt váltana ki, de ez számomra indifferens, saját magam értékrendjéhez igazítottam az elvárásokat. Így összességében közel 400 km-t futott távot hagytam magam mögött a négy hónap (november elejétől mostanáig) alatt. A HOB-ig természetesen szinten tartom az edzést, és meglátjuk, milyen különbséget érzek majd a nagy kihívásban. Remélem megérte a nagy felhajtás :)

És akkor néhány szó az utolsó két havas kalandról. Múlt hét végén a Vértesbe ruccantam ki, egy egyszerű 19 km-es kör volt tervben. Depó a Birka Csárdánál, majd egy szép karika Vitány-vár érintésével. A terv jó volt, de az idő nagyon nem passzolt hozzá. Olvadó lucskos vizes mély hó várt kint a terepen, olyan, amilyet talán magamtól ki sem találtam volna mint lehetséges nehezítést. Az indulás utáni nem sokkal, a Csákányospusztai Th. előtt már full átázott a cipőm. A kék kereszt járhatatlan volt, így a Mária-szakadékban kellett futnom, azt hittem megtekeredem mire a tetejére érek. Reméltem hogy onnan jobb lesz, de nem. A rövid aszfaltos szakasz (szintén vizes hóval fedve) után jött a pokol. Szűk keréknyomos út, mindkét oldala 30 cm mélyen, ha melléléptem boka felettig süllyedtem a locspocsos hóba. Tragédia volt feljutni a tetőre. Szerencsére a völgy lejtője a várig elég jól futható volt, ott egy kicsit pihenhettem. De a gerincen átbukásnál éreztem hogy több energiát elhasználtam, mind kellett volna. A Pali bácsi emlékfáját érintő emelkedőnél megint visszatértek az áldatlan állapotok, ilyen-olyan lépések voltak a mély hóban, gyakorlatilag futhatatlannak is minősíthető lett volna a terep. Arra vártam hogy a zöld szintezése Ilonka-forrásig majd kikapcsolódás lesz, ehelyett minden második lépésnél belesüllyedtem a vizes hóba. A kimászás kész felüdülés volt. Na de fent a gerincen. Az első 500 méteren volt kocsinyom, az kicsit segített, de aztán az elfordult északra, nekem pedig maradt a szűz hó. Több mint két kilométeren át  magas térdemelés, maga volt a pokol. De csodák csodája, egy nagyon rövid megállással végig bírtam. Mint nemsokára kiderült, ez hiba volt. A lejtő után a betonon ólomnehézségűek lettek a combjaim, alig tudtam mozogni. Ráadásul a kemény beton végső csapást mért a vádlimra is, borzalmas kín volt futni. A lefelé szakaszban az országútig háromszor is bele kellett sétálnom (megjegyzem, lejtőn ez tök szégyen). A végén fájdalmas hernyó-mozgással értem vissza a parkolóba. Aki átélt már ilyet tudja milyen: végig jajgatva sikerült csak átöltöznöm, különös tekintettel a zoknicserére. De túléltem, és ez a lényeg, kis pihenés után túláradt bennem az "amibe nem halunk bele attól erősebbek leszünk" érzés is. A kör végül 18 km lett 350 méter szintemelkedéssel, és kicsivel több mint 2 óra kellett hozzá (pontos adat nincs mert közben egy kis szakaszon kikapcsolt a mérés).

Ma pedig a szezon utolsó hosszú kontrollkörét futottam, erről nem kívánok ódákat zengeni, mert nincs értelme. Háromszor futottam meg idén ezt a kört, elsőre Erikkel, szuper időjárási körülmények között de lassan. Másodszorra hidegben és hóesésben, de sikerült javítanom. Utolsóra  is javítást terveztem (konkrétan az 50 perc elérését a 9,8 km / 350 m pályán), de nem sikerült. Az ok hasonló mint az előzőekben leírtak: megint a latyakos, olvadó vizes hóval kellett küzdenem. Igazából a két nagy emelkedő vitte el az időt, hiába a szöges cipő, folyton kikapartam, nehezen haladtam, és ezért kicsit el is fáradtam. De sebaj, a többi részidő szép lett és ez a lényeg. Biztos ami biztos, egyszer majd normális terepen is lemérem, mire vagyok képes ezen a körön.

Viszlát tél, szevasz tavasz, várlak HOB!

A három csapás

Három hosszú futás, három természeti elem viszontagságaival kísérve: (jég), szél, és hó, tehát a tél büntető eszköztárának mindegyike előfordult az elmúlt hetekben.

Persze nem olyan nagy szenzáció ez - mondhatnánk, de azért számoljuk csak meg hogy december eleje óta mennyi napütéses napunk is volt! Bizony, elég hozzá a két kezünk. Szóval ez egy ilyen kegyetlen tél, próbára teszi szegény egyszerű futót. Mármint gondolok itt magamra. Mert azért olvasgatva a "szakirodalmat", látom hogy profi képességű sporttársaim teljesítményét alig befolyásolják ezek a körülmények. Na de nézzük sorban, miként is ért a három csapás.

Január 26: Kincsesbánya teljesítménytúra. Tavaly már voltam itt, akkor is elég cudar körülményeket fogtam ki, és azt hittem rosszabb már nem jöhet. De. Jött. Most ugyan csak -5 fok körüli hőmérséklet várt, ami abszolút nem is lett volna baj, de az útviszonyok ... a 17.4 km-es táv negyede beton, ez tűrhető volt. A maradék kb. fele a számomra szinte futhatatlan, boka felettig süppedős porhó, tele ezerféle cipőnyommal, így inkább bukdácsolás volt mint futás, még a lejtősebb részek sem hoztak enyhülést. A néha előbukkanó mély kocsinyomok pedig olyan keskeny voltak, hogy kínlódás volt bennük maradni. Ezen szakaszból már az első ellenőrzőpontig is jutott jócskán, így oda is a tervezettnél fáradtabban érkeztem. Aztán persze jöttek a teljesen letaposott eljegesedett részek, amik szintén nem örvendtek nagy népszerűségnek. A Gaja-szurdok ellenőrzőpont előtti bevezető szakasz, valamint után a fordulás és a kitörés megint csak kínlódást hozott, így nagyon vártam már az emelkedő tetejéről való legurulást. A tározó kerülése nem ment valami simán, mivel a túra második felében gyakorlatilag hiányzott a szalagozás, bele is futottam egy lezárt területbe, ahol három kutya vicsorgott rám. A vége a betonon vissza tiszta megváltás volt, javítottam is kicsit a tempón, ám a végeredmény sajnos nem lett olyan jó mint vártam. Bár az 1:43-as idő kis javulás a tavalyihoz képest, akkor viszont ehhez képest sokkal jobb futhatósági viszonyok voltak. Viszont most a futás után igen gyorsan regenerálódtam, nem úgy mint az első alkalommal, amikor úgy kellett felmosni a padlóról, és a nap hátralévő részében használhatatlan voltam. Összességében tehát  jónak értékeltem az eredményt.

Rá egy hétre, február 3-án egy közös futás következett Haresszal, új lakóhelye körül. Persze mondanom sem kell, erre sem a legjobb időt terveztük: a tél legszelesebb napját fogtuk ki. A háztól az alig 100m-re lévő szántóföldig a szembe-szélben komoly kihívás volt eljutni. De tényleg. Úgy éreztem, hogy nem is haladunk, csak rakjuk egymás után a lábunkat. Aztán persze az erdőben jobb lett minden. Az elején felvettük a teljes táv szint mennyiségének a felét, egy kicsit úgy is éreztem hogy lassúak vagyunk, de alkalmazkodtam Haresz tempójához - ez szerencse volt, mert persze negyed óra múlva már éreztem hogy hamar átbukok, és közeleg a fáradtság. Bár a lenti részek szárazak vagy enyhén havasak, sárosak voltak, fentebb még bőven volt hó, sőt egy helyen egész komoly mélységűben is futottunk. Zoli szuper jó kört talált ki, végig élveztem, persze ebben nyilván benne volt az újdonság hatása is. A végén alig pár méterrel léptük túl az előirányzott 15 km-t, és belefértünk ez eltervezett másfél órába is, 1:27 lett a vége. A futás utáni nagy fáradtság szerencsére itt sem jelentkezett, így ezt is egy jó futásnak könyveltem el.

Harmadik felvonásként egy, az előzőeknél ugyan rövidebb, de számomra fontos etap következett, fent a János hegyen, a KST-s hosszú kontroll-körön. Persze itt sem száraz út, napsütés és kék ég fogadott, hanem -1 fok, erős havazás, és vastag friss hó lepte utak. De őszintén szólva, kimondottan vártam ezt a kihívást. Erikkel december végén 55:22-t mértem a 9.8 km hosszú körön (szintemelkedés: 300 m), de éreztem hogy sokkal jobbat is tudnék futni, konkrétan az 50 percet céloztam meg. Nos, ez nem jött össze, pedig igyekeztem jó 80%-on beleadni mindent, de azért a friss nagy hó még mindig nem a barátom. No és persze ezen a futáson debütált a szép új szöges cipőm is. Félelmetes, hogy mennyire jót sikerült választanom, szinte nem is éreztem hogy a lábamon van, suhantam benne. A lejtőkön jól fogott, az emelkedőkön is jól ment a kapaszkodás, csak hát nyilván elfáradtam. Végül 52:46 lett az időm, ami egyébként nem rossz, talán két hét múlva az utolsó futásnál lejön az a két és fél perc is.

Remélem pár hét múlva itt a tavasz, a sok hóban futott kilométer meghozza a gyümölcsét, és a hómentes utakon már szinte repülni fogok.

Kettő előre egy hátra

Van amikor jól megy, és van amikor nem annyira. Az óév zárása és az újév nyitása valahogy ilyen felemásra sikeredett.

KST Kontroll-kör János-hegy

Nagy tájékozódási kihívásoknak most nem vetettem alá magam, inkább csak szinten tartó futogatások voltak. Azok viszont elég érdekesen sikerültek. Az első említésre méltó esemény, hogy két egymást követő napon sikerült egy-egy 10km-es futás úgy, hogy mindkettő sikeres, sőt tulajdonképpen számomra példaértékű volt. Ez utóbbi alatt az értem, hogy nem hajtottam szét magam, nem lettem hulla a végére, végig sikerült jó mozgást és jó levegővételt tartanom, mégis mindkettő igen szép tempóval zárult. Az elsőt itt Herceghalom környékén követtem el, kevésbé szintes (10 km / 100 m) terepen, enyhén fagyott, néhol olvadt sáris úton, a végére 5:23-as átlagom lett. A másikat másnap szuper időben, fent János-hegyen. Ez a KST-s téli edzések kontroll-köre volt, amit Schwendtner Erikkel nyomtunk. Ő egy órát szeretett volna, de mondtam hogy nyomjuk le  55 percre (9,7 km / 300 m szint), ami végül sikerült is, de úgy, hogy a Virág-völgytől a Libegőig tartó emelkedőn szinte semmi erőt nem adtam bele. Legközelebb megpróbálom egyedül, saját tempóban, hátha összejön az 50 perc. Az szuper lenne.

Aztán újév első napján Eszti által motiválva kipróbáltam a résztávos edzést. Egy 857 méteres kontroll kört találtunk ki, aminek két szakasza enyhe (5-10 m) emelkedő. Persze előtte az odafutás is bemelegítés, meg az éles időmérő kör előtt futottam pár próbát. A mért kör végül 4:28-as tempóval sikerült, kb 80%-os erőbedobással, ami elsőre biztató. Remélem még az alapozási időszak alatt jó pár alkalommal sikerül megfutnom, meglátjuk milyen fejlődés várható. A vége felé esetleg egy edzés alkalmával kétszer-háromszor is megfutom.

BUÉK 20 TT útvonal

És a végére hagytam a gyászos teljesítményt, ami nem más mint a már 11 alkalommal teljesített BUÉK 20 teljesítménytúra. Az utolsó két teljesítésem természetesen már futva történt, az első 2009-ben, akkor még csekélyke futó-tudománnyal 2 óra 25 perc kellett a 19 km és 850 méter szint leküzdéséhez. 2011-ben ez 2:12 alatt sikerült, idén szerettem volna 2 órára levinni, de sajnos nem sikerült a projekt. Az első 10 km még szuperül ment, jó tempóval, és nem is éreztem magam fáradtnak, de aztán ez bő 1 km alatt megváltozott. Elnehezedtek az izmaim, szétesett a futásom, és a levegővételem is. A János-hegy oldalába történő felkapaszkodás kész kín volt. Az persze igaz, hogy a nagyon sáros, csúszós út főleg az elején sokat kivett, talán ez volt az oka a tervezettnél hamarabb történő elfáradásnak. Kedvenc Nagy-Hárs hegyi emelkedőmet nem is tudtam rendesen megfutni. Az utolsó 4 km lefelé gurulás pedig nagyjából fele olyan tempóval ment mint amennyivel mehetett volna ha nem fáradok be ennyire. A végére tehát szinte ugyanazt az eredményt hoztam mint két éve, mindössze két percet sikerült javítanom, de ezt igazából nem tekintem eredménynek. Jövőre valószínűleg megpróbálok keresni egy futótársat, aki segít felnőni a feladathoz, és végre sikerült összehoznom a 120 percet erre az egyébként nem is olyan könnyű útvonalra.

Decemberi történések

A futást komolyan vevő sportemberek télen "alapoznak". A tájfutók is. Én is - persze csak a magam módján, mert lássuk be barokkos túlzás lenne a tevékenységeim összességét alapozásnak nevezni.

Eleve már az nagy csoda hogy rá tudom magam beszélni a téli mozgásra. Írtam már régebben, a tél számomra továbbra sem a futás számára ideális évszak. Persze ahogy telnek az évek és kopnak a futócipők, én is változom. De persze ez kevés lenne a változáshoz, kellett egy motiváció. Ez pedig életem első (már nagyon várt) F40-es HOB-ja tavasszal. És ha már ennyire várom, ne legyek már annyira nyamvadt a téli leülepedéstől. Ezért határoztam el tehát a szinten tartást. A tervek szerint decemberben heti 20, januárban és februárban pedig heti 25 km minimális futott távot írtam elő magamnak, lehetőség szerint havi legalább 1 hosszabb (15-20 km) futással.

A kis futásokra remekül alkalmas piciny lakóhelyünk, elkezdtem kitapasztalni a kisebb-nagyobb lehetséges köröket, amelyek időjárástól, és lelki állapottól függően variálhatók. Aztán ugye remek móka bekapcsolódni a TTEV sorozatba is, rögtön az első alkalommal ott is termettem Csákberényen. Bár egyébként a kocsiból való kiszállásra is komolyan rá kellett beszélni magam: hideg volt, metsző hideg, és erős szél. Nem a leghosszabb pályát vállaltam be, amely minimum hat és fél kilométernyi mókázást ígért a Vértes lábánál. Serényen neki is kezdtem, de aztán a kettes felé menet kéziféket kellett húznom, mert elsőre célt vétettem. Pedig tuti jó irányt tartottam, a nyomvonalon látszik is, viszont olyan mintha az 1. pont mesterséges tereptárgya nem jó helyen lett volna, hiszen látszik hol törik meg a vonal. Na mindegy, aztán a jelleghatárokról kis kerülővel helyreraktam magam. Aztán sokáig szépen mentek a dolgok, majd jött a nap tévedése, a 8-9 átmenet. Amit így utólag nagyon sajnálok, mert egyébként szuper futás lett volna. Az utolsó völgyből kimászva kicsit elkezdtem jobbra húzni, amit nem vettem észre, a jellegfa pedig jól becsapott (a felső helyett az alsóhoz keveredtem). Így már persze hiába kerestem a tető szélén a bozótost. Persze érthetetlen hogy megint előjött a régi hibatípusom (amit azt hittem levetkőztem már végre...), és elég nagy, 250 méteres szórással rohangáltam pontot keresni. Na itt elhasználtam legalább 6-8 felesleges percet. Aztán a 11-es után beért Jankó Tomi (ezt pedig nagyon el akartam kerülni), és persze nem igen tudtam lehagyni, pedig a 14. és 16. pontokra is előbb értem oda más útvonalválasztással, de hát Tamás gyors. Végül közel 8 km futással 54 perc alatt értem be, ami simán lehetett volna ötven alatt, ha nincs az az egy buta hiba.

A szempilla-lefagyás
 fura érzés volt :)

Karácsony előtt pedig az első hosszú futásomat egy 15 km-es Nagy-Kopasz mászással kívántam megvalósítani, de az aznapi nagy havazás közbeszólt, és végül rövidítettem, így 12 km maradt csak. Ilyen időjárási körülmények között még sosem futottam, és elképzelésem sem volt hogy megy majd. Hideg nem volt (kb. -1 fok körül), de egyrészt frissen esett 3-5 cm hó borította a terepet, másrészt még közben is becsületesen havazott, plusz elég erősen fújt a szél. És pont úgy mint a kerékpárosoknál, itt is érdekes mód sosem akaródzott hátszél lenni. Hiába körpálya volt, szinte mindig az arcomba kaptam a havat. További nehezítés volt, hogy a két nagy felfelé menő szakasz jó részét enyhén szökellve kellett futnom, mert erősen csúszott. Ja, persze nem szögest vettem, csak sima futócipőt. Tudom, aki hülye haljon meg :) de számítsuk ezt sportszerű nehezítésnek. Viszont pozitívum hogy a légzésemre szerencsére végig tudtam figyelni, ami nálam nagy szó. Fizikailag abszolút nem fáradtam el, maradt tartalék, de nem kockáztattam a vacak időben az ünnepekre történő esetleges megfázást. Összességében tehát jó volt, 6:12-es átlagtempóval ment a 12 km és 350 m szintemelkedés. 

Részletes információk a futásról itt: http://connect.garmin.com/activity/253740301

És mivel idén már biztosan nem leszek aktív itt a blogban, ezúton kívánok minden kedves (lelkes) olvasómnak vidám, szeretetteljes Karácsonyt, és örömteli, sikeres új esztendőt!

Kis verseny - kis hibák

Egy kicsit csaltam a címmel, mert igazából nem is kis hibákról akarok írni, hanem csak egy friss élményt és a hozzá kapcsolódó gondolatokat megosztani.

Hétvégén Almásfüzitőre látogattunk, családostul, hogy részt vegyünk a Komárom-Esztergom megyei kupasorozat záró kis versenyén. Eszti és Kiskópé elindultak a "C" pályán sétálva, én pedig a leghosszabb, "A" pálya kihívását választottam. Bár a verseny jórészt a házak között zajlott, némi terepszerűséggel fűszerezve, parktájfutás létére a táv miatt (> 6 km) sprintnek már nem volt mondható. Maroknyi versenyző, alig több mint 50 ember gyűlt össze a versenyközpontnak kinevezett kis sörözőben. Ettől persze olyan kellemesen családiassá vált az egész, inkább csak egy jó edzésnek tűnt mintsem komoly versenynek. Ezt az érzést még erősítette a rajtlista nélküli szabad indulás.

A pálya egy jó része a házak között tekergett, kisebb része kiszaladt az ártérre, de igazából az egész nem okozott (nem is okozhatott senkinek) nagy fejtöréseket. Saját erőmből 5 perc/km körüli átlagtempóra futotta, ezt rontotta néhány megtorpanás, pár pici hiba. Rögtön az elején gondolkodóba kellett esnem: a 4. pont bójáját már a torony felé futva láttam a felső szinten, de nem néztem elég magasra :) volt még egy szint. A térkép persze segített, hiszen a középen lévő dobozon nem az én kódom szerepelt, így muszáj voltam rájönni a helyes megoldásra, és felfutni a felső emeletre a valódi pontomért. De fél percet biztosan buktam. Mint kiderült, sokan nem másodperceket, hanem egész eredményüket bukták - valószínűleg nem nézhették a térképet (pedig a pont sorszáma mögött a kódja is ott volt), így rossz pontot dugtak. Összesen öten jártak így pórul a 14 fős mezőnyből - ez eléggé meglepő. Persze volt aki a verseny végén elég erősen szidta a rendezőket hogy ilyet nem lehet, és hogy a szimbol is rossz volt (egyébként tényleg furcsa volt a 4. pont sora, de a "tetején" pontosítás segített), de volt aki mosolyogva fogadta a disq. hírét. Egy picit én is morcos lettem, nem itt, hanem a saját nagy hibámnál, ami viszont egy percet jelentett: a 6-7 átmenetben bizony hiányzott egy a térképen jelölt ösvény, az egyes zöld meg áthatolhatatlan volt. Így visszafordulásra és kerülőre kényszerültem. De azért ez belefért, annál is inkább mert ha az optimális útvonalat választom, közelébe nem kerülök ennek a térképhibának.

Mindent összevetve kellemes kis verseny volt, külön tetszett a szervezés, a hangulat, a jó kis közös ebéd a végén. És még nevetnivaló is maradt amíg végignéztük a megyeiek éves teljesítményének elismerésére rendezett díjkiosztót.

Papa-baba futam pírtón - Őszi boróka 2012

Nos, ez több szempontból sem egy klasszikus Boróka Kupa volt. Egyrészt mert nem a Kaskantyú vagy Bócsa körüli rekettyésben rendezték, másrészt mert nyílt kategóriában indultam, harmadrészt pedig mert szándékosan megnöveltem a testsúlyom 8 kg-mal és lemondtam a futásról.

Az utolsó indok némi magyarázatra szorul, bár gondolom aki ismer hamar kitalálta: ezen a gyönyörű napsütötte hétvégén a valódi versenyzés élményét átadtam drága szeretett feleségemnek (valljuk be neki azért jobban is áll), én pedig magamra rögzítettem fél éves korát betöltött Kiskópénkat és úgy vágtam neki mindkét nap a terepnek, könnyített kihívással.

Tekintve hogy nyílt kategóriában és sétálva közlekedtem, a pályaelemzésektől eltekintenék, az agyi kapacitásom (már ami a tájékozódási készséget illeti) igen csekély részét kellett csak használnom, bár azért ahol lehetett vittem bele némi extrát. Futás hiányában fizikailag sem merülhettem ki. Amiről viszont írni szeretnék az nem más, mint az egyébként abszolút nem szokványos mozgásforma tökélyre fejlesztése érdekében tett lépéseim. Mert lássuk be: nem mindennapi megoldásokat igényel ha az ember egy gyerekkel a hasára kötve igyekszik hatékonyan haladni a terepen.

Első nap

Először is két fázisra kell osztani a gyerkőc viselkedését, ami jelentősen befolyásolja a haladást. Van az ébrenléti és az alvással töltött idő. Mindkét állapot más-más hozzáállás igényel. Az első esetben gondos apuka bizony nem hagyja hogy a gyerek csak úgy unatkozzon a hordozóban zötykölődve. Először is beszélni kell hozzá, ami egyébként kimondottan hasznos is tud lenni, mert például miközben elmondom miként közelítem meg a következő pontot simán lehet hogy rájövök: ez hülyeség. A kimondott dolgok - még ha triviálisak is - mindig erősebben érvényesülnek. Persze el kell fogadni, hogy a hátam mögött érkező másik versenyző a takarás miatt nem látva a gyereket okkal néz hülyének hogy mit dumálok itt ahelyett hogy gyorsabban mennék. Ezen túl lehet hogy a puszta beszéd nem köti le a gyereket, az én esetemben szükség volt valamire amivel a kezében babrálhatott. Szereti a faleveles ágakat, de egyrészt valamiért inkább örökzöldek voltak a környéken, amin eredetileg lomb volt az meg lehullott. Ha meg találtam egy csenevész ágat 5-6 levélkével, odaadtam neki, a gyerek megrázta, és a leveleknek annyi. Hiába no, ez a ősz. További lefoglalást segítő elemek még a menet közbeni lovacskázás (hangutánzás rugózó mozgással), és az éneklés, ez utóbbi mindig bejön, de a külvilág ez esetben is érdekesen reagál - ezt kezelni kell.

2. nap

Szerencsére ebben a fázisban keveset töltöttünk, mert Kiskópé elég hamar bealudt rajtam: első nap a 3. második nap pedig az 5. átmenetben. No ilyenkor megnyílnak a lehetőségek. Egyik kezemmel biztos tartás adtam a fejecskéjének, másikkal átfogtam a hordozót hogy ne mozogjon menet közben. A térképet igyekeztem minél kevesebbszer nézni, hogy ne kelljen a kezeimet sokat használni. És a lényeg pedig: a minél gyorsabb haladási technika. Klasszikus futásról szó sem lehetett. Mindenképp a gyalogló mozgást kellett felgyorsítani, illetve megoldani hogy a felső testem ne mozogjon. Ehhez berogyasztottam, és így a hajlított térdem mint egy rugó fogta fel az egyenlőtlen terep okozta kilengéseket, ily módon haladtam úton, nem úton egyaránt. Hát mit mondjak, érdemes kipróbálni, extra fárasztó. Ráadásul marha jól be is öltöztem, mintha túrázni mennék (ez nem is értem honnan jött, de mindegy), így 10 perc után úgy izzadtam mint a ló. Főleg a második nap voltam közröhej tárgya a célba érkezés után.

De a terv sikerült. Gyerkőc jókat aludt, a pályán jól haladtam, és akárhogy is de egészen elfogadható időkkel értem be. És mondani sem kell, nagyon élveztem az egészet. Utólag bevallom: az is örömet okozott, hogy a lassú mozgásnak köszönhetően soha nem mentem semminek mellé, sőt, alapvetően mindig jó előre tudtam hol lesz a pont, szép tiszta átmeneteim voltak, kevergésről szó sem volt. Ja, és persze egyik nap sem használtam tájolót, egyáltalán, egy picit sem.

A két nap összesített eredményében végül a 16 darab értékelt versenyző közül az 5. helyet foglaltam el. Minden hasonló cipőben járó apukának és anyukának javaslom kipróbálásra ezt a "sportot" :)

Ember küzdj! - Őszi Spari 2012

"Lehettem volna..." - énekli Charlie egyik dalában, és énekelhettem volna ezt én is vasárnap. Pedig nem voltam messze a kitűzött céltól.

Az eddigi Spari kupák nem épp sikertörténetek voltak. Valahogy úgy mint az OB-k esetében, nem tudtam felnőni a kihíváshoz. A Vértes sűrű csipkéi és szabdalt trükkös terepei valahogy mindig megtréfáltak. Most egy 24 fős mezőny várt rám 35Br kategóriában, és egy tök ismeretlen terep Pusztavám környékén. Mindkét napra csekély négy és fél km körüli pályahossz volt előirányozva, ahhoz viszont tekintélyes szintemelkedés, 180-200 méterek társultak. Szóval látszott hogy nem csak az agyamat kell majd használni, hanem némi lábizmot is. Ez persze az én szintemen előnyre is váltható.

Ettől függetlenül minden különösebb várakozás nélkül indultam neki szombaton a pályának, azon általánosan működő jó tanácsot mondogatva magamban hogy nem elkapkodni az elejét. Nos, hiába minden, elkapkodás ugyan nem volt, de némi eltévelyedés igen. Az első pont még hagyján, szépen átugráltam tisztásról tisztásra, harmadikra meg is lett az enyém, alig voltak távolságok. De a kettes pont ... én nem is értem, szinte csak rám nem üvöltött az a nyavalyás szárazárok. Az volt ám a baj, hogy azokra a fránya jelleghatárokra apelláltam, azok meg aztán végképp nem jöttek. Itt oda is lett vagy két perc, üsse meg a kavics. Aztán nekilódultam, mi több, igyekeztem tempót is belecsempészni a futásba. A hetesre egészen határozott tervem volt, és nem az hogy szembe átfutok, hanem hogy a zöldet balra kerülöm, de kicsit túlfutottam az úton. A részidők alapján max. fél percet bukhattam. A nyolcas bizony megtréfált, domborzatból próbáltam tájékozódni, és kicsit fölémentem, pedig tudom jól, hogy az ilyen tereptárgyakat épp hogy alulról kell becserkészni mert onnan láthatók. Na mindegy. Ezután a pálya egyetlen útvonalválasztós átmenete (8-9) következett, aminek végrehajtását már az elején megterveztem, és szerencsére a tervek alapján végre is hajtottam. Persze most már nem így csinálnám, hanem szépen fent körbe a széles úton és a nyiladékon. De a részidők alapján mégsem volt ez rossz döntés, a folyamatos futással a 3. legjobb részidőm lett. Ezután már sétagalopp volt a pálya, tekertem ahogy tudtam, sőt a 12. pontra átmenetet is nyertem, és végül 46 perc alatt sikerült beérnem az 5,5 km tényleges futás után. Nem értékeltem túl jónak az eredményt, így aztán nagyon meglepődtem mikor este az eredménylista 5. helyén találtam magam. Hopp!

Arra gondoltam, az a két hely igenis javítható, hisz 5 perc bagatell hibám volt, és ki sem futottam magam rendesen, másnap egy jobb tájékozódással és kicsit nagyobb erővel simán dobogóra küzdhetem magam. És ezzel elő is állt a terv vasárnapra. Próbáltam visszaemlékezni a Kalocsa Kupás jó futásom lelki állapotára, és ahhoz hasonlóval nekiindulni. A térképfelvétel és az indulás közötti egy percben végignéztem a pályát, és rögzítettem mik a kritikus pontok. Szerencsére technikailag könnyebbnek ígérkezett a feladat. A kezdés jól sikerült, a négyes pontig jó tempóban és hibátlanul mentem. Itt még dobogós is voltam. Aztán jött az előző napéhoz hasonló egyetlen komolyabb átmenet, amire meg is volt a jó terv, de feltehetőleg a kimászás okozta befáradás sajnos egy rossz döntéshez vezetett: a völgy oldalában ahelyett hogy picit is a tájolómra néztem volna, megpróbáltam "érzésből" menni, aminek csúfos vége lett. Ráadásnak a tipikus béna hiba is bejött: megláttam egy emberkét futni "valami felé", és hát szinte tudni véltem hogy az csak az én pontom lehet. Hát a nagy frász fenét. Nagyon durva hibát vétettem, mintegy 200 méterre lévő másik gödröt fogtam meg. Ejjj. Kár volt ezért. Utána már hiába tekertem, hiába mentem végig hiba nélkül, futottam ahogy tudtam, a szombatihoz hasonlóan csak az 5. helyet sikerült megszereznem a 46:39-es időmmel. Pedig nyertem a 6. átmenetet, és a befutót is (ez utóbbit jócskán).

A két nap összesített eredményében végül a 4. helyen végeztem, 2 perccel és 22 másodperccel lemaradva a dobogóról. Pedig nagyon ott lett volna az ha kicsit jobban figyelek. Sebaj, élveztem a küzdelmet, és vasárnap az egy hibától eltekintve jó volt a végig tempós futásom és szinte hiba nélküli tájékozódásom. A Kalocsa Kupás élményeket is belevéve, azt hiszem lassan tényleg lesz mire építkezni.