Még februárban gondoltam egy nagyot, és beneveztem a Vértes Terepmaraton félmaraton távjára. Ha már megszerettem a hosszú futásokat, gondoltam, legyen egy kis megmérettetésem így tavasz elején is. Ráadásul a Vértes közel van, ismerem és szeretem is. Persze, semmi elképzelésem nem volt, milyen is egy terepfutó verseny. Elképzeltem valamit, és amit kaptam - nos, ezek után már mást jelent az a szó, hogy terepfutás.
Bő egy órával a rajt előtt érkeztem a versenyközpontba, ahol aztán egymást érték az igen pozitív, lelkesítő történések. Először is találkoztam rég nem látott Szász Peti haverommal, akivel volt pár tájfutó kalandunk, aztán Ő átnyergelt a terepfutásra, maratonokra. Bár ő erősebb futó mint én, kis beszélgetés után kiderült hogy talán nem lesz lehetetlen tartanom a tempóját. Ez igen nagy örömhírként ért, mert ugye futótárssal mindig sokkal jobb mint egyedül. Aztán átbattyogtam Guttman Zolihoz a Multinavigátor.hu kitelepüléshez, és gondoltam megnézem az előző este facebook-on beajánlott szuper Inov 8-as cipőt. Első látásra szerelem lett, ráadásul volt a méretemben, és felpróbálva úgy tűnt kimondottan az én lábamra tervezték. Nem volt kérdés a megvásárlás, nagyon örültem hogy nem a lekopott talpú lehasznált cipőmben kell majd a saras-havas-vizes terepen futni (előző este még a szögest terveztem, de a sok beton és köves rész miatt lebeszéltem magam róla). Aztán volt még két hasznos beszerzésem, egy futáshoz használható egyszerű esőkabát, és egy nagyon könnyű, derékra simuló övtáska (előbbiből 12, utóbbiból 16 éves darabom volt csak otthon, megérett már a csere). A futásra tehát egy vastag hosszúnadrágban, egy vékony hosszú ujjú aláöltözetben, az új esőkabátban, és az új cipőben indultam neki.
Nagyon jó volt hogy Péter ott volt futótársnak, nekem egyrészt semmi tapasztalatom nincs még versenyszerű rendezvényeken, másrészt úgy egyébként sem érzem hogy még jó terepfutó lennék: nem tudok egyenletes tempót tartani, és hajlamos vagyok kiesni a ritmusból, indokolatlanul ok nélkül megállni. Így viszont csak annyi dolgom volt, hogy tartanom kellett Péter tempóját. A bevezető szakaszon, kifelé a faluból a hegy lábáig nem volt gond, a monoton esőben, a vizes-sáros talajon szépen suhantunk. Aztán jött a nagy mászás: 1,6 km-en 160 méter szint. A folyamatosan hulló esőtől, és a leolvadó hótól fergeteges sár volt, így nem sok jóra számítottam. Szép kellemes tempóban, nem erőltetve, de nem is lazsálva húztunk felfelé. És ez volt ez első megdöbbenés ideje: míg mások balettszerű mozdulatokkal imbolyogtak a meredek csúszós emelkedőn, addig én hihetetlen módon, szinte suhantam felfelé. Se megcsúszás, se megbillenés, semmi. Eszméletlen jól teljesített a cipő, már-már a hihetetlen kategóriába sorolhatóan. Hülyén hangzik talán, de ettől marha lelkes lettem. Aztán felértünk, tempóváltás jött, és hamarosan fogtuk az első ellenőrző pontot. Innen a monoton felső gerinc következett, immár hóval, jeges pocsolyákkal, néhány ezekbe történő beszakadással, és persze mindezt esőben, szélben, ködben. Szerencsém volt, mert ha nagy mennyiségű víz került a cipőbe, azt 3-400 méter után garantáltan kinyomta, így utána már nem volt zavaró, és nem is hűlt tovább a lábam. Az elágazás után következett egy meredek köves lejtő, nagyon erős tempóban mentünk neki, el is mondtam az elején egy két miatyánkot. De nem lett baj. Leértünk, nem sokkal rá a második ellenőrzőpont következett. Itt végül nem álltunk meg frissíteni, menet közben nyomtam magamba ez energiagélt. Egy hosszú, monoton, szintezős szakasz következett, a terep változatossága most eléggé lekötött, folyton a következő olyan lépést kellett keresni, ahol nem csúszunk meg, vagy nem süllyedünk el. Persze ez nem mindig sikerült. Itt már úgy éreztem, erős a tempó, de logikus volt nem lelassulni, hiszen nagyon kevés szintet kellett csak menni, egyébként szinte tényleg húzta az embert a terep. A folyamatosan szakadó eső ellenére egészen komfortos voltam felül, a kabát nagyon jól működött. Repült tehát az idő, és hamar megérkeztünk az utolsó ellenőrzőponthoz, ahol szintén frissítő várt ránk. Itt már nekem nem volt kedvem megállni, éreztem ha megteszem, nem fogok tudni már jó tempóval újra nekiindulni. Péter kicsit lassított egy üdítőért, én próbáltam lassú mozgásban maradni, aztán fél perc elteltével már mentünk is tovább. Még 5 km volt hátra, erős tempóval kezdtünk, de hát szinte lebegett már a befejezés a szemünk előtt. A betonon persze könnyebb volt futni, de aztán következett megint a terep, ami súlyos csapást mért a jobb vádlimra: többször is majdnem összerántotta a görcs. Ez nem volt jó jel, igyekeztem levenni róla a terhelést. Az utolsó enyhe emelkedő után már könnyebb volt, tudtam, innentől már kitartásból és combból kell futni. Utolsó mentsvárként Péter cipőit néztem magam előtt a monoton vágtában, és azt mondogattam magamban: nincs más dolgom mint ezeket követni. Bejött a dolog, hamarosan ráfordultunk Szár szélső utcájára. Az utolsó másfél kilométeren valahol a boldog eufória, és a "mindjárt belehalok" állapot egyvelegét éltem át. De puding próbálja az evés: próbáltam húzni, amennyire lehet, éreztem hogy Péter sem akar veszíteni a tempóból. Utolsó kanyar, egy erős lejtő, begyorsulás, jó nyújtott léptek, még egy kanyar, becsuktam a szemem, kiszakadt egy kiáltás, majd beletoltam minden maradék lelki és testi erőt, és behajráztam a célba. Eszméletlen jó érzés volt, pedig maradék 5-10 % racionalitásommal tudtam, hogy bármely pillanatban beállhat a görcs a lábamba, de nem érdekelt. Beértem, megálltam, még egyszer jól kiüvöltöttem magam (ezen a rendezők kedvesen mosolyogtak), aztán megjött Péter is, és elindultunk be a versenyközpontba. Egy kicsit még filmszakadásos állapotban voltam, emlékszem hangokra, hogy gratuláltak, meg hogy adjam oda a dugókámat, meg hogy milyen levest kérek, de ezek csak foszlányok, én még lebegtem valami egészen furcsa állapotban, amit nagyon nagyon rég éreztem már. De jó volt. És egyébként olyan valószínűtlenül kevesen voltak a csarnokban, fura is volt, azt saccolta Péter is hogy talán 30. hely környékén értünk be.
A teljes futott táv 21,1 km lett (szintemelkedés 428 méter), amit 1:58-as idővel teljesítettünk (5:36-os átlagtempó). Ez a 67 sikeres célba érkezésből Péternek a 16., nekem pedig a 15. helyet jelentette. A férfi félmaratont Józsa Gábor nyerte 1:27-es idővel. Részletes eredmények itt elérhetőek.
Néhány leülepedett gondolat egy nappal a futás után:
- Péter nélkül ez nem ment volna. Félelmetes, mennyit tud segíteni egy futótárs.
- Nagyon kellett az a hangulat, ami a rajt előtt a csarnokban uralkodott, szinte tuningolta az embert az indulásig. Jó kis társaság ez a terepfutóké.
- Az új Inov 8 X-Talon 212 nélkül ez nem sikerült volna így. Nem hittem, hogy van cipő, ami ilyen változatos, nehéz terepen is ilyen jól működik. Kicsit bánom is, hogy csak most szántam rá magam erre a beszerzésre, és az egész téli felkészülésemet a régi sima futócipőmben csináltam végig.
- Az hogy az eddigi teljesítményeim után ilyen terepen ilyen körülmények között ilyen eredményt értem el, azt jelenti hogy eddig vagy nagyon alábecsültem magam, vagy valamit nagyon rosszul csináltam.
- Ezen túl már mást jelent a terepfutás. Amit eddig csináltam, az csak terepen futás volt.
Egy szónak is száz a vége, fantasztikus nap, fantasztikus futás volt. Köszönet érte a szervezőknek, akiknek a szakadó esőben egy helyeben állva még esélyük sem volt felmelegedni, de tették a dolgukat, lelkiismeretesen, barátságosan. És köszönet sokadszorra is Péternek (remélem olvasod), hogy segített végig, húzott, biztatott (talán kicsit szégyellenem is kellene magam, amiért az utolsó 150 méteren lehajráztam).Érdekességképp még talán egy dolog:
néhány kép Szaszától, milyen is volt a terep.
Remélem 2014-ben is itt dübörgök majd a Vértes Terepmaraton félmaraton távján.
