2014. június 21., szombat

Középtávú OB 2014

Azt hiszem még mindig nem az én műfajom az egy nap két futás, vagy lehet hogy csak ezt beszélem be magamnak, és mivel minden fejben dől el, így is lesz.

A selejtező pályája - ez
szépen sikerült
Az idei KOB több szempontból is nagyon tetszett: nagyon jó volt a terep, fizikailag is technikás pályát kaptunk (jelentős szintkülönbségek, szabdalt domborzat, nehezebben futható de jól átlátható erdő), nagyon jó futóidőt fogtunk ki (napsütés, enyhe szél, 20-22 fok), és jó szervezésben volt részünk (jó rajt/cél választás, technikás rajtoltatás). A selejtezőt nagyon jó kedvvel és hangulatban futottam végig, gyakorlatilag jelentősebb hiba nélkül. Elégedetten értem be, közepesen futottam csak ki magam, és stabilan kerültem be a döntőbe. Érdekesség, hogy alig fél percen belül négyen értünk be közel azonos idővel (eredmények itt).

A döntő pályája - elrettentő példa mindenkinek:
így nem szabad
Próbáltam fizikailag és agyilag is kipihenni magam délutánra, de annyira jól valószínűleg nem sikerült, mert a döntő rajtjába menet sokkal tompábbnak éreztem magam mint délelőtt. Természetesen nem akartam jobb eredményt mint a selejtezőben, a mezőny középső harmadának végét céloztam meg, nem túl gyors de fegyelmezett futást tervezve. Az eleje még jól is ment, aztán a 10. pont felé menet nagy meglepetés ért: a 11-eshez érkeztem. Nagyon meglepődtem. Annyira biztos voltam abban hogy jó irányba futok és az én pontomat látom, hogy elég nehezen tudtam feldolgozni a tévedést. Gyorsan átfutottam a jó ponthoz, aztán vissza, viszont így a kapkodás és rohanás miatt kicsit több energiát vettem ki magamból mint kellett volna. Ilyenkor kellene azt csinálni (amit persze előtte és utólag mindig tudok és megfogadok, csak verseny közben felejtek el), hogy megállok, nagy levegőt veszek, megnyugszom, és úgy folytatom tovább. De látszik, hogy nem így történt. A hátralévő távon teljesen szétestem, alig volt jó pontfogásom, legalább 10 percet hagytam az utolsó pár pontban, ami azért elég nagy luxus középtávon. 

Nagyon sajnáltam a dolgot, minden adott lett volna egy jó futáshoz, ismét, mint már oly sokszor a fegyelmezetlenség vezetett a rossz eredményhez. Most sem tudok mást írni mint a sablon lezárást: majd jövőre okosabb leszek.

Bookmark and Share

2014. június 15., vasárnap

Kész István emlékverseny 2014

Biztosan egy kis perverzitás is van benne, de szeretem a nagy sztyeppéken, gödrök és tankbeállók között, térdsimogató aljnövényzetben rohangálást. Olyasmi terepet mint ami Tázláron van, vagy amivel most volt szerencsém találkozni Szomód mellett, a 9. Kész István emlékversenyen.

Nem mondhatni hogy túl nagy tömegeket vonz az ilyen terep, a rajtlista is alig 80 névből állt. Pedig Kareszék igazán jó szervezésről tettek tanúbizonyságot, abszolút kellemes, családias jellegű volt a rendezvény, de ettől még minden a helyén volt.

Utolsó utáninak indultam, szikrázó napsütésben és igazi nyári melegben, a leghosszabb pályán 6 km légvonaltáv várt rám. Nagy taktikázásra úgy éreztem nincs szükség, igyekeztem kifutáskor jól megnézni az irányt, majd pedig a tervezett útvonal (ami szint mindig az iránymenethez közelített) mentén tájékozódási pontokat keresni. Végül is aránylag fegyelmezetten sikerült végigloholnom az egészet, bár nem futottam ki magam, erős kocogásnak nevezném inkább a tempót. A 9. pont után jött egy-két bizonytalanság, ezek és a 17. pont felé történt megtorpanás-belassulás vitték el a szép eredményemet. Félúton 38 perc köré saccoltam a végét (a 9. pontnál még 2. helyen voltam), de még a 40-ből is kicsúsztam. Érdekes még látni utólag, hogy pont két rövid, szinte észak felé menő iránymenetnél is (12-13 és 15-16) nagyjából hasonlóan húztam félre.


Kellemes kis futás volt, remélem lesz még ezen a terepen egy kora tavaszi verseny, ahol kevesebb aljnövényzettel, igazán pörgős pályákon lehetne rohangálni.

Bookmark and Share

2014. május 14., szerda

Honvéd Kupa 2014

Ezen az igencsak kellemesre sikeredett vasárnapon kétszer is bebizonyosodott, hogy ha van egy jó terv, attól nem szabad eltérni.

Hét közepén döntöttünk úgy, hogy a vasárnapot beáldozzuk egy közös szabadtéri családi programnak, amire mostanság kevés idő jutott, és a Honvéd Kupa második napját szemeltük ki e célra. Aztán szombat este gyanakodva figyeltül az időjárás jelentéseket, majd vasárnap reggel felkelve remegő gyomorral konstatáltuk hogy bizony megnyitották fent a csapot. Aztán végül úgy döntöttünk lesz ami lesz, legrosszabb forgatókönyv szerint játszom Ádámmal a kocsiban amíg Eszti a szakadó esőben fut. Bölcs döntés volt elindulni, odafent ugyanis úgy döntöttek, hogy Veszprém környékét kihagyják a locsolásból: csontszáraz versenyközpontba érkeztünk. Na ettől egyből jókedvünk lett, pláne hogy a gyerkőc is mindvégig jól érezhette (és jól is érezte) magát.

A második terv már a futásomhoz kapcsolódott, és a teljesítése közel sem sikerült ilyen jól. Távolság és szintadatok alapján kivételesen a 21Br kategóriát választottam, annak is a végére kértem magam, így az utolsók között rajtoltam a nullidő után majdnem két órával. Kicsivel több mint hat kilométer várt rám, 200 méter körüli szintemelkedéssel. A rajtnál nem tudtam magam teljesen beleélni a feladatba, ezért úgy döntöttem, közepes tempót és megfontolt tájékozódást választok. A terep nyíltsága alapból az iránymeneteket indokolta, a pályámat átnézve 1-2 útvonalválasztás volt csak. Az első három pont szépen jött, és azt is levettem hogy bizony sok kicsi szint nagyon sokra megy. A 4. felé menet az útra érve láttam a felfutó völgyet, így bár felvettem egy irányt, de úgy döntöttem - eltérve az eredeti tervtől - mégis inkább megpróbálom csak szimplán a domborzatot követni. Mint látszik ez nem volt jó ötlet: 90 fokkal elfordultam, aztán pedig újra vissza kellett futnom az útra hogy magamra találjak. Onnan persze irányban - ahogy eleve terveztem - rögtön meglett. Kicsit bosszankodtam is. A 10. pont felé túlfutottam a gerincen, de erre elég hamar rájöttem, nem vesztettem sok időt. Ám utána ugyanabba a hibába estem mint a 4. pont esetében: a völgy után az iránymenet helyett megint megpróbáltam csak a domborzatot követni, és persze megint elbizonytalankodtam. Kétszer ugyanaz, és mindkétszer azért mert túlkombináltam, az egyébként pofon egyszerű pontot, eltérve a szintén pofon egyszerű eredeti tervtől. 

Az  eredmények hibásak,
mindenkinek 1 perccel többet mértek
Így aztán a végén már hiába hasítottam, elég csúnya idővel értem be, bár 45 perc alattira terveztem, 48 és fél lett a vége, de a részidőkből látszik hogy legalább 4-5 perc benne maradt. Mint ahogy az is kiolvasható hogy ha a hibás pontfogások nincsenek, szinte minden átmenetben első-második helyen végezhettem volna. De hát a "volna" az mint tudjuk édes kevés, és még csak azt sem mondhatom hogy legalább új tapasztalatokat szereztem, mert ezt a hibámat már nagyon sokszor eljátszottam. Úgy fest, javíthatatlan vagyok :) A terep - ami eddig ismeretlen volt számomra - és a pálya egyébként egyaránt nagyon tetszett, gyors, futós, de nagyon élvezhető volt.

Minden eredménynél jobban esett és minden hibáért jobban kárpótolt a beérkezés után Bucikám öröme hogy meglátott :) Sőt, miközben én kint bénáztam, Ádám Anyával hatalmas küzdelemben harmadik helyen végzett a gyerekversenyen :)
Az igazi öröm (és egyben kárpótlás
is volt)

Bookmark and Share

2014. május 4., vasárnap

Kivégzés Pusztamaróton

A bulvárlapokat is megszégyenítő címet igen könnyen meg tudom magyarázni: a 40. alkalommal megrendezett Tipo Kupa első napján jártam, és a térkép neve, amin futottam: "Pusztamarót, Emberölő".

Ha találgatnom kellene, miért ezt a nevet kapta a terep ezen kivágata, talán arra a köves (meredek) hegyoldalra saccolnék, ahol az első öt átmenetem vezetett. Végül aztán nem estem áldozatul, sem itt, sem a pálya további részein. Ez talán annak is köszönhető volt, hogy a rajt felé vezető úton hirtelen döntést hoztam, amelyet mindössze a megérzéseimre alapoztam: átkértem magam nyílt technikás kategóriába (F35-ből). Így nulla edzéssel (az elmúlt egy hónapban alig mozogtam) azt hiszem csak szenvedés lett volna bevállalni 8 kilométert, én meg inkább élvezni szerettem volna a futást. Ez utóbbi így aztán sikerült is.

Az átmeneteket nem éreztem nehéznek, megfelelő iránytartással szépen jöttek egymás után a tereptárgyak, aztán végül a pont is. A teljes pályán három hibát látok utólag. A 7. pontból kifutva azt tisztán láttam hogy irányba nem érdemes leesni a hegyről, mert a jelölt sziklafal elég durva, viszont elnézve az útvonalam túl nagyon kerültem. Ott a terepen igazából igyekeztem olyan ívet választani, aminél folyamatosan tudok haladni, de azért a vége felé már nem kellett volna az a plusz jobbra húzás. A másik a 12-13 átmenet. Azért futottam vissza az útra, mert teljesen körbe akartam menni, csak utakon. De aztán hirtelen rájöttem hogy a tisztáson át az iránymenet sem lehetetlen. Egyrészt erre előbb rájöhettem volna, és akkor nem futok vissza az útra, másrészt ha már az úton vagyok, inkább maradtam volna az eredeti tervnél. És végül pedig a 14. pontból kifutva sokkal hamarabb fel kellett volna jutni a nagy útra, hogy rendesen haladhassak, és ne a bozótban túrjak végig. A három hibával úgy saccolom 3-4 percet bukhattam.

Egyébként nagyon élveztem a pályát, jó volt a terep, jó volt a térkép, és abszolút nem futottam magam hullára. 53 és fél perc alatt teljesítettem az 5 km-re kiírt pályát, amin a ténylegesen megtett táv 5.9 km volt.

Bookmark and Share

2014. április 20., vasárnap

HOB 2014


Pont a HOB környékén gondolkodtam azon, hogy a versenyzés nagy előnye az hogy némiképp nagyobb motiváltságot jelent mint egy sima edzés, ugyanakkor hátránya, hogy egy bizonyos időben, pont akkor és pont ott kell jónak lenni.

Ez utóbbi most sajnos nagyon nem jött össze. A téli szezont sikerült nagyon jól kihasználnom arra hogy fejlődjek kicsit a futásban. Sokkal többet voltam terepen, és sokkal hosszabb távokat is futottam mint egy évvel ezelőtt. Úgy gondolom, március közepére sikerült jó formába kerülnöm, vártam is a 29-i eseményt, természetesen azzal az elgondolással, hogy végre talán egy olyan HOB jön, ahol sikerül szépen teljesítenem.

A bajnokságot megelőző hétvégén egy félmaratont futottam a Pilisben, sajnos már azt is úgy, hogy bujkált bennem valami nyavalya. Éppen ezért nem is erőltettem, közepesen erős egyenletes tempóban futottam a 21 km-es, 500 méter szintemelkedést magába foglaló pályán, amit két óra alatt teljesítettem. Aztán a fennmaradó egy hétben a pihenő mellett döntöttem, remélve hogy jobban leszek és nem kell majd betegen versenyeznem. De sajnos nem úgy lett ahogy gondoltam, szombat reggel elég nyomott és erőtlen állapotban érkeztem meg a Vinye melletti versenyközpontba. Sok jóra tehát nem számítottam, inkább azt latolgattam hogy vajon a fizikai vagy a szellemi képességem betegség miatti csökkenése lesz majd a számottevőbb.

Azt gondolom, egészségesen nem jelentett volna kihívást a 14-15 km közötti táv, és a 600 méter körüli szintemelkedés, ami F40 kategóriában várt rám. A terep tökéletes volt, gyönyörű, jól futható erdők, és mindez szuper kellemes tavaszi időben. Aztán féltávon, a 9-es pont környékén éreztem magam úgy mintha már legalább kétszer annyit futottam volna. Tehát a fizikai teljesítményem sajnos lényegesen alatta maradt az edzések alatt megszokottnak, ez látszik azon is hogy az útvonalam nagy részét szép (illetve csúnya) piros színnel láthattam viszont a térképen. Viszont az agyam szerencsére nem szállt el, ezt pálya közben is úgy éreztem, és a rögzített útvonalamon is látszik. Igazán nagy hibát nem vétettem, volt két rossz útvonalválasztás, és pár apróbb pont környéki bizonytalanság.

11-12 átmenet: ha a kifutást délnyugatra teszem és a széles úton vágok át a gerincen, spórolhattam volna még, hiszen utána a nagy völgyben lévő nagy útig végig zuhanórepülés, ráadásul jórészt ösvényeken. Utána már jó volt a felhúzás a ponthoz.

12-13 átmenet: túl korán fordultam le a kúpról, és valahogy nem néztem eleget a tájolót, a lejtőpihenőt vizionáltam lejtőkúpnak. Persze, a völgy mérete is gyanús lehetett volna.

13-14 átmenet: a frissítőpont után rossz döntést hoztam azzal hogy észak felé indulva szinteztem körbe a hegyet, pláne hogy utána a nagy völgyből a legmeredekebb oldalon másztam ki. Helyette a frissítőponttól délkeletre lévő völgyben kellett volna elindulnom, és a nagy sziklák felett átszintezni.

14-15 átmenet: megoldható lett volna úgy is, ha keletnek átszintezem magam az útra, azon le majd át a tűnyiladékokra. Itt már nincs akkor nyereség szintben, és valószínű futhatóságban sem. A pont előtt kicsit elfordultam jobbra és egy másik kőhöz érkeztem elsőnek, onnan korrigáltam.

Látszik tehát, hogy a pálya második harmadában volt a holtpont, amikor a rossz döntéseket hoztam. Egyébként összességében azt gondolom a pályáról, hogy tájékozódás tekintetében nem volt nehéz, az is igaz viszont hogy a térkép nagyon szépen visszaadta a szabdalt domborzatot, és ily módon nagyon segítette a tájékozódást.

Beérkezés után először még volt egy kis bosszúság bennem, de aztán rájöttem hogy a gyengeségem most mindössze egy körülmény, amint nem változtathattam. A profiknak biztos van megoldásuk ilyen helyzetekre (amikor betegen érkeznek egy fontos versenyre), én azonban nem tekintem ezt akkora tétnek. Bár a "minden agyban dől el" elvben teljes mértékben hiszek, de úgy fest nem nagyon tudtam ezt most teljesen kihasználni. Ettől függetlenül utólag jó emléknek ülepedett le a verseny.

A számszerű adatok: pálya a kiírásban 12,2 km / 545 méter szint. Tényegesen futva: 14,8 km / 550 méter. A kategória győztes ideje 90 perc volt, 83:29-es idővel nyerték, én 135 percet jöttem. 19 indulóból 18 teljesítette a pályát, én 15. lettem. Érzésem szerint a hibákból 15 percet hagytam benne, ha egészségesen futok talán sikerülhetett volna a tervezett 110 perc körüli idő.

Bookmark and Share

2014. március 6., csütörtök

Szépség és a szörnyeteg - Tavaszi Boróka 2014

Idén mondjuk tél sem nagyon volt, így a tavasz eljövetelére várakozás kevésbé volt hiteles, de azért az egyik sarokpont, a Boróka kupa csak profitált ebből: tényleg tavaszi volt.

Főleg szombaton, csodaszép időben érkezhettünk a három évre forgalomból kivont kaskantyúi terepre. Persze azért még nem kellett mitfahrer az odataláláshoz, a kocsi is szinte magától beparkolt. Az sem volt kérdés, hogy nem kell túlöltözni a futást, az már sokkal inkább elgondolkodtatott hogy vajon milyen pályát kapunk. A távoli rajt és cél azért azt sejtette, hogy majd még a bal könyökünk sem nagyon látszik ki a bokrok közül. Persze, ha már ott vagyunk, nyilván nem a nyílt sztyeppén és a ligetesben akarunk bohóckodni, ide nekünk a pólószaggató-átjárókeresős-úristenholvagyok pontokat. Nos, ebből a szempontból tényleg jól sikerült a pályakitűzés, nem lehetett okunk panaszra, a pálya 70 %-a abszolút figyelmet igényelt nálunk az aggastyán negyvenes kategóriában. Mivel tavaly ősz óta erősen a terepfutás felé kacsingatok, és kivételesen sikerült végigfutnom a téli szezont is, egyértelmű volt hogy csak a tájékozódás jelent majd kihívást. Jelentett is. Ráadásul a két nap eltérő módon. Aztán vasárnap úgy jöttem el, hogy nagy valószínűséggel befejeztem itt Kaskantyún a futásokat, ez volt az utolsó.

A szombati "szépség", persze akad benn néhány malőr,
de azért nagyon kedves emléknek marad meg.
A két nap egymástól jelentősen eltérő teljesítményt nyújtottam, mármint ami a tájfutás részét illeti a feladatnak. És egyébként a pályákat is hasonlóan kétféleképpen értékeltem. A szombat volt a szépség, és a vasárnap a szörnyeteg - hogy legyen egy kis analógia is. Hogy miben? Szinte mindenben. Első nap könnyedén, szinte "lebegve" haladtam a borkásban, próbált ráállni a szemem arra, merre is találok majd járható ösvényt, merre érdemes kerülni. Elég sokat tudtam előre tervezni, és a terveket is az esetek többségében jól sikerült végrehajtani. A pontfogások közül csak 1-2 volt bizonytalan, az útvonalválasztásokban ugyan volt néhány kerülő, nem éreztem hogy hibás döntés lett volna (később a részidők igazolták ezt). Nem rohantam, nem kapkodtam, az élvezetért futottam, csak a végén, amikor már nem volt feladat a tájékozódás, akkor raktam magam oda fizikailag.

A vasárnapi szörnyeteg, szerintem nem is érdemes
megnézni, pokoli csúnya.
Ezzel szemben vasárnap már nem láttam előre az átmeneteket, állandóan átjárhatatlan részekbe ütköztem, sokszor nem azt láttam a terepen mint a térképen, és sokszor nem jött be a tervem. Magát a futást nem tudtam annyira élvezni, sok volt a megtorpanás, és sok rossz döntést is hoztam - az esetek többségében bizonytalanság volt az oka. A GPS által rögzített útvonalból az is látszik, hogy nagyon sokat kapkodtam, nem figyeltem rendesen az irányt, nem vettem észre a tájékozódást segítő tereptárgyakat. És egyébként félúttól már nagyon elegem volt az egészből, egy értelmetlen bozótharcnak éltem meg, és ez rá is nyomta a bélyegét a teljesítményemre. Ráadásul extra sok időt töltöttem ki, a végére egy egészen picit el is éheztem.

Azt gondolom, hogy ez a Kaskantyú már nem az volt amit 6 éve megismertem. Ha csak arra gondolok hogy itthon a kertben két év alatt mekkorát nőttek a borókabokraink... ott sem kevesebbet. Felnőtt a terep, megszűnt sok átjáró, ami a térképen több külön kis pötty egymás mellett, az mostanra egy összenőtt csoport. Az erdős ligetes részek jellege is változott, nehezebb felfedezni a határokat. Ez persze szubjektív, az én véleményem. Ha például az M21A eredményeket nézem, ott a szokásoknak és elvárásoknak megfelelő jó időket hozták (2009-ben arányaiban hasonló eredmények születtek ugyanezen a terepen). Az még kérdés, hogy Bócsát (alias Boróka light) megpróbálom-e még egyszer. Majd kiderül.

Eredmények itt olvashatók.

Boróka 2014 tavasz, második napi befutó után.
Köszönet a képért Kopasz Sándor "tájfotós"-nak!


Bookmark and Share

2014. február 1., szombat

Küszöbön a laktát

Nem vagyok az az újévi fogadalmat tevő ember, sőt, az "új év új élet" szlogen sem áll annyira közel hozzám, de most mégis úgy alakult hogy év elejére esett egy igen nagy változás a futási szokásaimban.

Történt ugyanis, hogy karácsony környékén egy baráti-családi találkozó keretében, az általam futásban példakép értékűnek tartott Kukucska Attila haverommal beszélgettünk az ultra távok teljesítéséről, amikor is szóba került a laktátküszöb. Halvány fogalmam nem volt, hogy mi az, így hát részletes felvilágosítást kértem tőle. A bejegyzés sorait nem szaporítanám hosszú leírással (erre ott van az olvasóknak a Google), így csak a lényeget, a kulcsszót írom ide: savasodás. Ez szerintem sok futó mumusa, amivel vagy nem tud mit kezdeni, vagy nem akar. Nálam is probléma, és viszonylag rövid táv után jelentkezik, ami után a megoldás a totális szenvedéssel történő tovább futás az izomgörcs határán egyensúlyozva, vagy a gyaloglásba átváltás. Egyik sem jó. A beszélgetés során viszont kiderült, hogy van megoldás: ha megtudom, mennyi az a pulzusszám, ami felett ez a nem kívánatos folyamat megindul (tehát anaerob jelleget kap a tevékenységem), és a futásom legalább első felében igyekszem ez alatt a pulzus alatt maradni.

A szót tett követte, és január elején egy bejelentkeztem egy futópados terheléses vizsgálatra. Életembe először futottam úgy, hogy nem mozdultak a mellettem lévő dolgok. 10 perc alatt megszokható, de nem tett rám nagy benyomást, azt hiszem maradok az erdőnél. Na de a lényeg, hogy a végén megkaptam a bűvös számot: 165. No így persze egyszerre sok minden érthetővé vált. Gyakran az egyszerű esti településen futott laza körök is efeletti pulzussal mentek. A 15-20 km közötti hosszabb futások pedig minden esetben. Jött is az ólomláb effektus 10 km után. No de most már itt a tuti recept: tessék kérem 165 alatt tartani, és szebb lesz minden, no meg világbéke.

Az első esti kocogás felettébb mulatságos volt. Úgy éreztem, mintha állnék, viszont fantasztikus felfedezés volt, hogy a levegővételt nem kell a lépésritmushoz igazítanom. Csak úgy lélegezgettem, igény szerint, nem kapkodva, mintha csak sétálgatnék. Elsőre a tervet is túl jól hoztam, nem hogy 165, de 155 alatt maradtam végig. Persze, közben nem néztem az órát az aktuális pulzusszám miatt, csak próbáltam érzésből. A következő futásoknál már tudatosabban igazítottam a terhelést, így elkezdett visszajönni a megszokott tempó, de például erősebb emelkedőkön már ösztönösen visszavettem. Néha-néha csipog az óra ha elérem a küszöböt, de egyre ritkábban. A módszer működik: a futások jobbak, kevésbé fáradtan fejezem be, és érződik, hogy majd az igazán hosszú távoknál ez kell ahhoz, hogy végig talpon maradjak. Illetve, most hogy így edzek, valószínűleg az állóképességem határait is sikeresebben tolom egyre kijjebb. Márciusban lesz az első terep maratnom, után pedig a nyári és őszi szezonban jönnek az ultrák, remélem addigra teljesen átáll már a szervezetem.

Ez még a pulzusfigyelés előtti hosszú futás, a visszafelé úton többször is meg kellett állnom.
Jól látszik hogy a futás közel fele anaerob lett.

Az előzőhöz hasonló (19 km) hosszú futás, itt már tervezetten sikerült szinte végig 165 alatt maradni,
a visszafelé út ugyanolyan kellemes volt, és alig lettem lassabb. 

Azóta egyébként futós fórumokon PK (pulzuskontroll) néven olvastam hasonló módszereket, tehát látszik hogy a dolog nem spanyol viasz szintű. Még azon is gondolkodtam, hogy ha nem megyek a mérésre, talán saját magam is rájöhettem volna erre az értékre. De ennyit megért. Ami majd érdekes lesz, hogy tájfutó versenyeken miként alkalmazom ezt: sprinten és középtávon nyilván nem annyira lényeg, hiszen kevés a versenyidő, elsavasodni sem nagyon tudok. Normál és hosszú távok esetében viszont jól jön az új tudás, mert a küszöb alatt tartás egyben abban is segít, hogy agyilag is mindig ott maradjak, ami pedig nálam, aki gyakran vét tájékozódási hibákat figyelmetlenségből, jól jöhet.

Egy tájfutó edzőpálya, futottam ahogy tudtam, durva hiba is becsúszott, és eléggé kifáradtam.
Hasonló pálya mint az előző, pulzustartással futva, csak apró hibákkal, és alig lett rosszabb az eredmény,
ráadásul még bőven maradt tartalék.

Bookmark and Share