Akácos út, ha végig megyek rajtad én ...

Valahol nagyon mélyen, a lelkem egy eldugott zugában ott motoszkált a kétely: eljöjjek, vagy ne. A tavalyi is csak folyamatos szitokszórás volt. De aztán mégiscsak eljöttem, mert hát kell a mozgás, és kell a térképforgatás is. Meg valahogy a szívemhez nőtt ez a 3sz dolog, megszerettem, no, ez a helyzet.

A cél (VK) környékén látottaktól és hallottaktól aztán előjött egy kép: vajon én majd milyen szenior leszek? [mármint tudom hogy most is az vagyok a 35-ömmel, de majd úgy 50 felett] Én is majd állandóan szidom a rendezőt, a pályát, és mindent amit lehet? Értelmetlen vitákba megyek bele egy gödör helyéről? Ott púposkodom majd a rendezői asztalnál és osztom az észt hogy hogyan lehetett volna jobban. Mert ahogy ma ezeket mind láttam ... de nem, én biztos nem ilyen leszek, még 20 év múlva is szeretni fogom a tájfutást, és örülni fogok minden alkalomnak amikor az erdőben lehetek, vagy amikor térképpel a kezemben rohangálhatok. Ha mégis olyanná válnék mint amit az előbb részleteztem, csapjatok agyon egy lapáttal :)

No de a lényeg hogy ez a szerda is inkább egy kellemes kis mókává fajult, hiába bíztam benne hogy a sok zöldben azért akad némi futható rész is, és hogy kevésbé meggyötörten érek majd be mint egy évvel ezelőtt ugyanezen erdő másik oldalán. A rajtban kaptam egy perc térképnézegetést, így a hatos pontig jól megterveztem mindent. De sajnos a 4. pont keresésénél meg kellett szakítanom a tervet. A támadópontom jó volt (kis tisztás), de valahogy nem hittem volna, hogy tényleg az áthatolhatatlan zöldben van a pont, így próbáltam mellette keresni. Kétszer is. Harmadszorra aztán másodmagammal belefúrtam magam a végtelen sűrű tüskés dzsungelbe, és tényleg ott volt. 7 perc bukta. Ez van. A pálya többi része egyébként nem tartogatott sok meglepetést. Végül a 3,4km-es pályán 4,7km-t futottam, 37 perc alatt. Így a kategóriából a 2. lettem. Béla megvert, ez durva.

És hogy a címre is adjak magyarázatot: hát tényleg kevés ihletem volt lelépni az útról, bár csak lehet hogy én vagyok finnyás, de nem kívántam magamba a sok akáctüskét. Mert abból volt bőven, úton, útfélen, de leginkább a bója körül. Ej, ej, pályatervezők, jön még kutyára teherautó :)

Kázmilla bolondos tréfái

Emlékszem gyerekként még viccelődtünk hogy "mész a Hárs-hegyre? Dilis vagy?" - persze az őrületnek több formája létezik, a sok közül az egyik legkellemesebb a LK Supersprint. Két éve már egyszer kipróbáltam, és most visszatértem a tett helyszínére.

Jó kis móka az egész, régi térképen sok dzsuvában sok furcsa pontot - mai nehezítésként vizes erdőben. Az elején sajnos elfelejtettem beragacsozni a kartonom, így már a 12. pontnál totál szétázott szegény, onnantól a térkép szélére lukasztottam. A 10. pontig egyébként egész jó volt, ott az az átok gödör betett, de találkoztam  Lacival, onnan már nagyjából együtt nyomtuk végig, nevetve, kacagva, köveken szökellve, kiélvezve a tájékozódás örömét, a néha elképesztő alakot öltő, a szimbolt meghazudtoló pontokat. Elmerengtünk azon hogy vajon ezen a terepen képes-e bárki futni egyáltalán.

104 perc (ami úgy elröpült hogy alig éreztem egy órának), és az órám szerint 6,5km séta után aztán ledugtam a cél dobozt, és szomorúan mutattam az elázott kartonom, valamint a térképem szélein lévő lukasztásokat, de megszántak és azt mondták elfogadják így is az eredményt. Úgy fest aztán később valaki mégis fityiszt mutatott, mert az eredménylistában már "D" betűvel szerepelek. *új hír, rehabilitáltak, így elfoglalhattam a 44 fős mezőny 36 beérkezője közül a 28. helyet. Köszönet a szervezőknek!

No de nem is ez a lényeg! Még késő este (minden elismerés és köszönet a rendezőknek ezért a példás tettért, hogy ilyen hamar felkerültek az eredmények, sőt reggelre a térképek is digitálisan!!) elborzadva láttam hogy Isti 51 perc alatt lenyomta a pályát. Beérkezésem után látva Haresz 95 perces idejét azt gondoltam hogy hát jó, akkor olyan 70-80 körül lesz majd az eleje. De hát 51? Mi történhetett itt? - kerestem magamban a válaszokat. Több megoldás is eszembe jutott:

• Isti a végén indult, és a vizes fűben, sáros talajon már széles nyomok vitték őt a pontokhoz.
• Az elmúlt 13 évben úgy megismerte a terepet, hogy minden fa előre köszön neki, és meg is súgja hogy hol a bója.
• Valójában sokkal többet futott, de egy tér-idő görbület miatt ez kevesebbnek látszott a végén.
• Olyan sokan voltak kint már akkor a pályán hogy majd' minden pontra jutott egy ember, tehát szinte csak hangtól hangig szökellt.

Akárhogy is, le a kalappal! Nekem csak a 40 lyukasztás elvitt több mint 10 percet :) hát még mire kiolvastam a térképet, bár persze inkább csak sétáltunk és jól eldumálgattunk az átmenetekben az iránytartás és domborzatolvasás praktikáiról. De hát ez nálam inkább egy kellemes szerda délutáni mulatság, jövőre is itt a helyem!

Elindult a felkészülés

Mert hát akárhogy is nézem, alig több mint egy hónap múlva ONEB, és bizony ilyen virsli lábakkal a Bakonyban nem sokra megyek, és azért a tavalyinál szebbet szeretnék futni.

Így aztán elkezdtem a felkészülést. Első lépésként elővettem az egyébként jól bevált (csak keveset használ) tél végi 3H edzőkörömet. Megfordítottam az irányt, raktam bele még egy kis szintet, és minden betont hanyagoltam. Így lett egy 6,82km hosszú terepkör, 250m szintemelkedéssel, a végén egy jó nagy lefutással. Azt gondolom, ezen edzve jól modellezem azt, amire majd Németbánya környékén számíthatok.

Ma nem melegítettem be, hanem egyből futni kezdtem, de lassan, és csak Árpád-kilátó után kezdtem el igazán erőt tolni bele. Ezt majd összehasonlítom azzal, amikor legközelebb rendesen bemelegítek, viszont rögtön erősen kezdek. Kíváncsi leszek melyik hatékonyabb. A kilátóig egyébként jól ment minden, sőt onnan a liftezés is jó volt egészen a parkolókig. Az Újlaki-hegy csúcsára menet azonban már picit megszólalt a jobb vádlim. A 3H tornyokhoz vezető emelkedő közepén pedig enyhén beszúrt az oldalam, de az felérve rögtön elmúlt. A végén a lefele futást próbáltam jól kiengedni, már amennyit be mertem vállalni.

Egészében nem erőltettem meg magam, amolyan első próba volt, igyekeztem nem erőből, hanem könnyedén lendületesen futni. Így 40:39 lett a vége, nagyjából ennyi volt visszafelé tavasszal is. Akkor 5 percet szerettem volna lefaragni, de ez irreálisnak tűnt. Most azt tűztem ki hogy október elejére ebből 37 percet csinálok - ez talán elérhető és értelmes cél. Íme a részidők:

Fenyőgyöngye-Árpád kilátó  : 1,31km/ 75m - 6:46/km - 167bpm

Árpád-kilátó - Újlaki hegy : 2,40km/125m - 6:15/km - 168bpm

Újlaki-hegy - 3H tornyok   : 0,88km/ 50m - 7:10/km - 170bpm

3H tornyok - Fenyőgyöngye  : 2,23km/  0m - 4.41/km - 167bpm

Összesen:                  : 6,82km/250m - 5.57/km - 168bpm

Bukta a javából - ROB 2010

Ez a 100. blogbejegyzésem, de sajnos semmi szenzációssal nem tudok szolgálni. Bár ha arra gondolok, hogy a médiában is jobban eladható a tragédia mint az örömhír, talán ez a post is megállja majd a helyét ...

A tavalyi ROB pont úgy sikerült, mint ahogy egy kezdő és bizonytalan tájfutónál sikerülnie kell: a selejtezőn kihagytam egy pontot, így a döntőbe már csak játszásiból mentem. Az idei ROB-tól többet vártam, nem is csak a döntőbe jutást, hanem valahol a középmezőnyben lévő helyezést. Két és fél hét felkészülésem volt, ebből az első hét félig-meddig sikeresnek mondható, de ezen a héten mindössze egy kis kocogásra futotta, pénteken. Ennek ellenére tényleg úgy éreztem, okos és biztos tájékozódással, a döntőben jól kifutva magam sikerülhet. De úgy fest túl elbizakodott voltam.

A selejtezőre lendületes de gyors futást terveztem, és azt hogy valahol középen érjek be, mert így majd a döntőben is középen indulhatok. A pálya nem volt nehéz, a tempót tudtam tartani, az egyetlen megtorpanás a 12. pont felé menet az emelkedőn történt, ott muszáj volt sétára váltanom, de még így is belefáradtam. Ez aztán egy kis leengedést is okozott, a 15. és 16. pontok fogása elég bizonytalanra sikeredett. Amúgy jól ment a pálya, két rosszabb útvonalválasztásom volt a 3. és 8. pontra menet, de a terv sikerült: 18:47 idővel a 13. helyre (23 induló volt) értem be, pont ahogy szerettem volna.

A döntőig végeláthatatlanul sok idő volt, nem igazán tudtam mit kezdeni magammal. Ettem, ittam, pihentem, rejtvényt fejtettem, végignéztem a délelőtti pályát, gondolkodtam a délutánon, sétálgattam a döntő cél környékén. Aztán végignéztem az elitek befutójának első felét (ez egyébként nagyon szuper megoldás volt a szervezőktől!), majd átöltöztem és elindultam ki a rajtba. Az előrajt sportpályája tényleg remek hely volt a bemelegítésre, miközben szépen de biztosan eleredt az eső is. Felérve a rajtba már masszívan esett, jöttek is a szóviccek az ott állóktól: "akkor fuss ha jól esik". Egyébként szeretek esőben futni, de most valahogy nem volt jó érzés.

A rajt felépítése elég kaotikus volt, kis szerpentinen volt a karantén, ami szűk volt és az esőben rettenetesen csúszott. A szimbolt is alig találtam, a kategóriák nem a megszokott sorrendben voltak, és ugyanez igaz volt a térképekre is. Majdnem el is ment az egy percem mire megtaláltam a kupacomat és belepréseltem a nejlonba. A rajtjelző pedig olyan halkan csipogott hogy alig lehetett hallani. Szumma szummarum amilyen szuper volt a selejtező rajtja, ez annyira félresikerült.

És talán az eső miatt, talán a térképfelvétel alatti bosszankodásnak köszönhetően, de borzasztó rosszul sikerült elindulnom, Nem is néztem merre futnak ki a többiek, elindultam egy más irányba, fel az útra, ezzel elég sok időt vesztve. Aztán az ötös pontig csak az esővel és az állandó megcsúszással küzdöttem, ott viszont megtorpantam, hogy igyekezzek jó útvonalat választani a 6. pontig. Ugyanez történt a 7-8 átmenetben, ahol szintén többször módosítani kellett a tervemet, pedig ha felnézek néha és látom merre fut a boly, könnyebb lett volna. Aztán ami végleg elásott a mai napra, az a 10-11 átmenet. Pedig utólag kielemezve a kis ösvényen való átvágás nem is lett volna rossz ötlet, de félúton megijedtem, visszafordultam, és mégis lent a betonon futottam, majd amit leadtam szintet, a lépcsőn megint felvehettem. Nem túl boldogan érkeztem a célba, és biztosan tudtam hogy a mezőny végén leszek. Nagyon sajnáltam a dolgot.

Tisztán látszott, hogy a döntőn agyban teljesen máshol voltam. A térképre berajzolt útvonalból kiolvasható hogy szinte minden pontra voltak apró mellémenések, kisebb hibák, megtorpanások, felesleges kerülők, az oltári nagy baki a végén, már-már mondhatni hogy amit el lehetett véteni azt el is vétettem. Összesen szerintem 4 percet hagytam benne, ha a tempót nem is számolom. Mikor beértem úgy éreztem, ez a pálya sokkal nehezebb volt mint a délelőtti, és mondtam is Esztinek: "szerintem 20 perc körül fogják nyerni, 23 körül lesz a közepe, én talán a 18. leszek". És lám mennyire mellégondoltam: 17 perccel nyerték, az én 26:11-es időm pedig a 20. helyre volt csak elég a 23 indulóból. Ezt már sem az esőre, sem a csúszós terepre, sem pedig a nehezebb pályára nem lehet fogni, persze nem is akarom. Tanulság: nem azt kell tervezni, hogyan és miként fogok végezni. Nem a taktikázásra, hanem mindig a biztos és okos futásra kell törekedni, az hozza majd azt az eredményt amit kell. Most ismét egy évig várhatok, de nem baj, lesz ez még jobb is, tudom.

Agyonfutott hétvége Eötvös módra

Bizony ha beleszámolom a péntek éjszakait is, plusz ezt a három hétvégi futást, akkor szumma szummárum 22 km került a lábaimba. Az már döfi! De azért csak sikerült kiküzdenem (szó szerint) egy harmadik helyet!

Szombat reggel sötét felhők gyülekeztek Óbuda felett, de ez egyáltalán nem hatott ki a VK-ban összegyűlt sok versenyző hangulatára. Ugyanez rám nem volt igaz, az éjszakai után támadt térdfájásom semmit sem enyhült, sőt, a bemelegítés is csak bicegősen ment. Ez nem volt jó jel. A rajtnál azért igyekeztem jól átmozgatni és nyújtogatni, majd reménykedve fellépdeltem a rajtlépcsőn, és vártam az indítást.

Mivel volt egy percem térképet nézni, az első három pontot meg is jegyeztem, így csak futni kellett. Persze hülye fejjel a hármas előtt nem néztem meg a négyest, ez elvett egy kis időt, sőt, mellé is mentem. Utána is voltak bizonytalankodások, így szerintem bő 1 perc maradt benne a felső részben. Lekocogtam a nem mért összekötő szakaszon, nem akartam átváltani nagyon sétába, nehogy a térdem beálljon. A második szakasz az általam jól ismert lakótelepi rész volt, itt igazából sok gondolkodni való nem volt, de sajnos a lábaim egyáltalán nem vittek úgy mint kellett volna. Ez az eredményemen is látszott, az 5km-re írt pályán 6.5 futott km lett, 37 perc alatt. Ami bosszantó, hogy 1 perc kellett volna a 3. helyhez, és ez simán benne volt a két pályában együtt. De hát ez van, utólag már bakfitty.

Vasárnap már szép napsütés várt minket a Kaszásdűlő lakótelepen, és csodák csodája enyhült a térdfájásom. Hatalmas eltökéltség keletkezett bennem: egy percet biztos behozok, és így összetettbe még felléphetek a dobogóra. Ez volt a terv. Egy gyors és hibátlan futás. Lakótelep, nulla szint. Menni fog. Igazából nem volt nehéz ez a pálya sem, és igyekeztem végig futni ahogy bírtam, 5:05 km-ek sikerültek, 11. pont után volt egy kis leengedésem, de a végén még jól belehúztam. Így a 3,4km-nek írt pályán 23:10 lett az eredményem, előttem 40, mögöttem 20mp volt a 2, és 4. hely - tényleg szoros küzdelem volt.

 

A pálya nem volt nehéz, és a befutót tényleg megnyomtam - nyertem is :)

A célba érkezés után úgy éreztem hogy szétrobban a combom, és azt gondoltam talán elég gyors voltam a tervem beteljesítéséhez. De sajnos nem lett így, bár ebben a versenyben a 3. lettem, de az összetettben maradt a 4. helyem. Így lefelé biggyedt a szám, de ekkor még nem tudtam, hogy a Budapest Rövidtávú Bajnokságot külön díjazzák, így aztán az eredményhirdetésen kellemes meglepetés ért, hogy kimehettem örülni egy harmadik helynek.

Sajnálom hogy se érem, se póló, de azért jó emlék marad.

Délutánra még egy váltó is jutott, Hegedűs Bélával és Schwendtner Erikkel szálltunk harcba együtt. 3x3,1km várt ránk. Én voltam az első futó, és sajnos rögtön egy hibával kezdtem, ami max 20-30mp lehetett, de arra elég volt hogy az élboly elmenjen. Ezt nagyon bántam. Akárhogy futottam, az 5. helyre értem csak be, 19:25-ös idővel. Béla után a hetedik helyre váltottunk, majd Erik futása visszahozta az 5. helyünket. Egyébként itt is alig több mint 1 perc kellett volna a dobogóhoz. Ez egy ilyen "majdnem" hétvégére sikerült, de azért élvezhető volt. És mire vasárnap este lett, teljesen elmúlt a térdfájásom - bár hogy miért, azt nem nagyon értem.

Nem zsibbadt le az ember agya a pályától, inkább a futógépeknek szólt.

A váltócsapat: Erik, én és Béla. Azért jól voltunk :)

Ázott éjszakai Szélrózsa - 2010.

Az idei Budapest éjszakai bajnokság (alias Szélrózsa) más terepen mint egy évvel ezelőtt, de nagyjából hasonló csapást mért rám. Akkor 5,8km-es pályára jutott 225m szint, idén 4,8km-en kaptam 270-et. Míg tavaly a meleg idén az eső jelentette a természetes nehezítést.

De egyébként esőben futni jó, ezt már többször írtam, és bár a rajtba indulás előtt voltak kétségeim, ezek hamar elmúltak. Pedig két kis sebbel a bal lábfejemen vágtam neki a futásnak, és féltem hogy húsig dörzsöli majd a cipő, de talán hála a verseny végére teljesen elázott zoknimnak még jótékony hatása is volt a lábamra, nemhogy bántotta volna. Korai rajtidőt kaptam, előttem alig pár ember kocogott el különböző kategóriákból a sötét erdő irányába.

Az elmúlt egy hónap nem sok edzéssel telt, augusztus első három hetében sem térképet sem futócipőt nem láttam. A megelőző héten egy 25km-es túra, egy 75km-es végkimerüléssel végződő kerékpározás, három Margit-sziget és egy Gellért-hegy fért bele, ez utóbbiak 4-6km-es futások voltak. Így hát nem éreztem magam túl magabiztosnak az indulásánál.

Az első három pont szépen jött, nem túl gyors futással, gyakori térkép- és irányellenőrzéssel vittem végig az átmeneteket, de az emelkedőkön is sikerült tartanom a futómozgást. Ennek köszönhetően - visszanézve a végén az eredményeket - a kategóriámból a legjobb időt hoztam erre a három pontra. De aztán jött egy baki, így utólag ahogy látom egy kis völggyel elszámoltam magam, lefelé is húzott a lábam, és mire észbe kaptam volna lecsúsztam a rét széléig, ahol aztán ráadásul forogtam is vagy fél percet a térképpel. Aztán persze helyreraktam magam, de így is 4-5 perc simán elment ezzel a keveréssel.

A pálya további részével nagy gondok nem voltak, szépen jött minden, igyekeztem vonal közelében maradni, de ha néha volt út, azt sem vetettem meg. A kilences pont környékén találkoztam egy sorstárssal, a végét már szinte együtt nyomtuk, hol egyikünk hol másikunk vitte az átmenetet.  A 10-11 különösen kegyetlen volt a végére. De ennek ellenére azt kell mondjam, maga a pálya, mind terep mind vonalvezetés, megállta a helyét, tetszett nagyon.

Végül 57 perces idővel vágódtam be a célba, tényleg látszott az eredeti tervekhez képest az 5 perc keverés a 4. pontnál. Ha ez nincs - dobogós is lehettem volna akár. Így a 13 fős mezőny 6. helyén végeztem, a legjobb idő 49 perc körül alakult. Ami érdekesség (és számomra főleg) hogy az F21Br pályája ugyanaz volt mint a mienk, ott a legjobb időt Zsebe Zsolti futotta, szintén 57 perccel, és ezzel első lett. Bár nem vagyok az a megszállott éremgyűjtő, de ha Br-be neveztem volna én is... hajjaj.

A térképen jól látszik, hogy a kettes pont teljesen rossz helyen volt!

A 21Br pályája azonos volt a miénkkel

A verseny után hazaérve viszont erős fájásba kezdett a jobb térdem (a pályán semmit nem éreztem), és másnap reggel is bicegve keltem fel. Vajon milyen lesz így a hétvégi Budapest Bajnokság?

Fenyőfő éjjel és nappal

A Hungária kupának kettő, számunkra ígéretes kísérőversenyt is terveztek idén: egy éjszakai futást (amire még Zoli a Gerecsében is felhívta a figyelmem, és nagyon jól tette), valamint a megunhatatlan Mobile-o-t. Így beneveztünk mindkettőre, a kettő között - meg ha már a közelben jártunk - beterveztünk egy kis balatoni pancsolást.

Csütörtök este fél8 körül már a VK-ban toporogtunk, és vártuk hogy lemenjen a nap. A pályakitűzők időben történő visszaérése azt a reményt erősítette meg, hogy a pontok nem vesztek el az égig érő fűben, vagy a tüskés bozótok sokaságában. Mert azt már tudtuk hogy e kettőre, és ezeken kívül egyéb mesterséges tereptárgyakra számíthatunk az éjszakai sprintverseny területéül kijelölt Fenyőfőt övező területen.

Eszti hamar elrajtolt, én pedig kölcsönadtam a lámpámat Rékának egy rövid pályára, nullás indulásra, gondolván hogy 32-re (az én rajtidőm) biztosan visszaér másfél km-ről. De nem így lett. 40 után tért vissza - mint kiderült mert mégis a hosszú pálya térképét markolta fel -, így én az 50-es pót-rajtidőt élvezhettem. Féltem hogy nem lesz már kint elég ember, mivel az utolsó előtti induló voltam a hosszú pályán, de ennek ellenére sok sok fénnyel találkoztam kint.

Az első kis hiba a 8. pontnál jött, én azt hittem előbb mentem be balra, de mint látszik a térképen, később. Visszafordultam támadópontot keresni, ami végül is a völgy vonala volt, és így már meglett a kövecske. Sajnos a 9. is megtréfált, valami nem klappolt az iránytartásommal, és rossz földútra tévedtem, végül is a betonút kanyarjából hosszan támadva lett meg biztosra a pont. Onnan már nem volt probléma, csak a 12. felé menet kellett megküzdenem a derékig érő csalánnal, a 13. pont után begyújtottam a tartalék rakétákat, és szélnél is sebesebben vágtattam az utolsó pontba majd be a célba. Magam is meglepődtem a 36:33-as időmön (futott táv 4,5km), talán 3 perc maradt a pályában a hibák miatt. De azért jó volt látni hogy benne vagyok az első ötben. Aztán ez később a 6. helyre módosult, és így is maradt, 31 indulóból egész szép. És ahogy a célba érkezésnél sejtettem, az utolsó átmenetet nyertem, sőt a befutót is holtversenyben. Esztinek másfél perccel több lett az ideje, de a lányok mezőnyében ez így is simán az aranyérmet jelentette neki.

A másnap délelőtti balatoni fürdőzés, és pár geoláda begyűjtése után visszatértünk a tetthelyre egy kicsit mobilozni. Félelmetes tömeget találtunk a templom mellett, és persze innen már jött is az első gondolat: vajh lesz-e elég térerő e piciny faluban ennyi sok őrültnek? Persze nem volt. A szervezők elmondása szerint 10-12 pár tudott egyszerre futni, egyébként meg várni kellett hogy valaki vonalat kapjon. Mint huszonöt éve a szociban a tárcsázós ikervonalnál. De aztán egyszer csak ez erő velünk lett - és elrajtoltunk.

Én voltam az első futó, mert a taktikánk szerint így jobb. Hogy miért az titok. Rögtön persze ez elején melléfutottam, de csak mert figyelmetlen voltam, így egy jó kétszáz méteres kerülőt raktam az útba. De utána meglódult a szekér, és nem túl gyors, de folyamatos futással, Eszti remek navigációjával 18 perc alatt túltettem magam a 1,8km légvonaltávú pályán. Nagyon gyors váltás után Eszti eredt útnak, de sajnos rögtön az elején a technika ellenünk fordult: elment az erő, és nem hallottuk egymást, másfél perc kellett mire minden helyrejött. Aztán nem sokkal később egy szúrós csalános átmenettel kellett megküzdenie, ami elég idegeskedést szült, utána pedig - talán épp emiatt? - egy 3-4 perces hibát okozott egy kommunikációs  félreértés, és némi irányvesztés. Így végül a teljes időnk a 3,7km-en 41 perc lett - és ezzel az első helyre kerültünk. De ekkor még a Laura-Klaus csúcs-ütős páros nem indult el. Így izgulhattunk. Náluk Laura kezdte a futást, és hajszál pontosan akkor váltották egymást amikor mi. Második futóként Klaus veszélyes ellenfél volt, hiszen a puskalábai némiképp gyorsabbak nálunk. De hát - gondoltuk - Laura még félrenavigálhat. De ez a galád számításunk nem jött be, és jó 7 perccel jobb időt hoztak mint mi, így simán átvették a vezetést, mi pedig a második helyre kerültünk.

Mindkét verseny élvezhető, és egyben fárasztó volt, a pályakitűzők és szervezők szerintem nagyon jó munkát végeztek, köszönet érte nekik!

Lassú, lassabb, leglassabb -> Simon Lajos ev.

Mivel már régóta nem élvezhettem a dugások (na jó, pontfogások) csippanásának hangját, ezért ellátogattam a Simon Lajos emlékversenyre a Gerecsébe. Először még Kunfehértó volt a terv, de a KOB-os szörnyű élmények miatt inkább hűs lombokra vágytam.

Az első napi 4,5km nem is tűnt vészesnek, bár nem ismertem a terepet, de gondoltam hogy 35-40 perc alatt csak lekocogom. Hát tévedtem. Jókedv és lelkesedés megvolt, sajnos F35-ben nagy mezőny nem jött össze, rajtam kívül Csonti és Szabolcs állt még rajtvonalhoz a kategóriában, én másodikként indultam. A magabiztos kezdést (sokan a térképrajtot sem találták meg, de ez egy másik történet) hamar sötét felhők árnyékolták be, amikor is sok-sok hónap kihagyás után visszatért rég elfeledett mumusom: az 1. pont megtalálása. Berozsdáltam - gondoltam magamban, mikor túrtam az erdőt, és 6-8 perc kellett ahhoz hogy észrevegyem: egy völggyel továbbrohantam. Az még fel sem tűnt, hogy a hegy is máshogy áll. 10 perc hiba az elején - ez pont elég hogy lelombozódjon az ember. Az ötös felé az emelkedőn aztán utolértem a két "ellenfelet", de aztán egy északhiba miatt a 6.-ra menet elveszett az előny, amit szerencsére az utolsó három ponton sikerült behozni. A végén a befutó 4 szintvonalát még volt erőm megnyomni, de így is 63 perc lett a vége: tragédia! Csak hogy érzékeltessem a dolgokat: a mi pályánk azonos volt az F40, F45 pályájával. Ott 34 perces győztes idő született, és a 11 emberből mindössze kettő volt 63 perc felett. Túlzás nélkül mondom hogy szégyelltem  magam.

Alapvetően nem akartam menni a vasárnapi hosszabb napra, de mivel sokan kapacitáltak, ezért beadtam a derekam, és másnap is ott toporogtam a rajtban. A 7 km mellé több mint 300 méter szintet és 31 fokot kaptunk - ez utóbbit néha nem csak Celsiusban mérve... Itt már nem volt mumus az egyes pont, bár a felfelé vezető út kicsit megtréfált (később kiderült, nem csak engem), de ez egy rövid kilengés volt, és ráadásul végig meg tudtam futni a felfelét, ha nem is mint rakéta, de legalább folyamatosan. A 2. pont sem jött elsőre, de ezen kívül már csak az ötösnél volt kis problémám, ezeken kívül a többi meglett hamar. A futásom tempósabb volt és az agyam is kevésbé zsibbadt mint előző nap, de a hosszabb táv miatt a végére belassultam, így arányaiba nem lett jobb az időm: 104 perc kellett a 9.5 futott km-hez, és megmászott 350m szinthez. Persze a fehér néha zöld volt, a zöld meg csak derékszögben sétálható, és a köveken való futás sem az én műfajom, de azért 100 alatt kellett volna maradnom bőven.

(a befutó, 100 méteren 20 méter szint, mindkét nap 1:11 alatt sikerült)

A vak szerencsének köszönhetően a végén átvehettem egy kategória első helyezettnek járó érmet, de egyáltalán nem éreztem magam ettől jól, hiszen ezt csak a számok adták ki, maga a teljesítményem igazán nem indokolta. Ugyanakkor jól esett ez a kis verseny, mert hát az erdő szép, futni pedig nagyon jó!

És itt a bejegyzés végén kiemelném a véleményem szerint igen színvonalas szervezést! A TTT-sek tényleg mindent megtettek: kiváló VK, büfé, kellően pontos tájékoztatás, jól kitalált rajthelyek, kellő mennyiségű szervező, víz a célban, és még sorolhatnám. Igazából nekem a pályák is nagyon tetszettek, az már az én nyomorom hogy nehezek voltam, de a győztes idők azt mutatják hogy nem elméretezettek. A térképre persze ráférne majd egy kis renoválás, mert főleg a második napi terepen sok pontatlanság volt, de hát ez végül is nem egy világkupa volt. Köszönet tehát a színvonalas versenyrendezését!

Pokoli KOB 2010.

Igazából nem kellene semmit írnom erről az egészről, mert ha valaki a színes élményekért olvassa ezt a blogot, az ebben olyat úgy sem talál, aki meg tájfutó szemmel nézi (bár ezt kétlem) az csak nevetőgörcsöt kap, vagy egyszerűen csak becsukja a böngészőt miután gondosan kitörli az előzményekből ezt az URL-t - örökre.

De minek utána vagyok olyan önző, hogy pusztán azért írjam le mert jólesik kiadni magamból, így hát tessék, álljon itt a hiteles krónikája a 2010. évi KOB-nak, a saját szubjektív szemszögemből nézve.

A hét eleji időjárás-jelentések jó időt jósoltak a hétvégére. Aztán kezdett átcsapni nagyon melegbe a jóslat. Majd látszott hogy csúnya nagy kánikula lesz. Végül a perzselő forróság győzött. Persze mindenkire más hatással van a meleg, pl. Harzollal váltottam pár szót a rajt előtt, saját elmondása szerint volt már neki sikere egyszer dög melegben - és talán épp azért is. De én nem ilyen vagyok. Nyáron 27 fok felett egy álló helyben is izzadok. Nem érzem jól magam a melegben, kivéve tengerparton. 30 fok felett inkább csak vegetálok, és biza' vannak fizikai tünetei is annak hogy nem bírom a hőséget. Nos, ennek fényében kitalálható hogy nem az én napomnak ígérkezett június 12.-e.

A selejtezőn 78-ra indultam, ami csak azért volt rosszabb mintha előre sorsoltak volna, mert így 2-3 fokkal melegebbet kellett elviselnem: 32 fokot írt ki a hőmérő mikor indultam a rajtkordon felé. A rajtolás jól sikerült, az első 4 pontig nem is volt gond, eltekintve attól hogy égetett a nap, kóvályogtam a melegtől, és kiszáradtam. A lábaim sem úgy vittek mint azt akartam. A 4-5 átmenet 60-80 méter volt, ez nekem 7 percig tartott, köszönhetőn egy 180 fokos hibának, amit 4 (!) nekifutás után vettem csak észre.

A hetes pont után aztán végleg tetőzött az elkeseredettségem, totál kivoltam a melegtől, fejben teljesen feladtam, és azt gondoltam visszasétálok a célba és beismerem: nem megy ez nekem. El is indultam, de aztán megszólalt bennem az elhatározás, így végül nagy nehezen, de mégis nekilódultam a folytatásnak. Futásról szó sem volt, inkább csak kocogtam, sétáltam, és bár tájékozódni nem nagyon kellett, így is végtelennek éreztem az időt a befutóig. Hányinger-küszöbbel értem be, elkúsztam a kocsiig, és agonizáltam egy sort. Biztos voltam a "B" döntőben.

Aztán kiderült hogy utolsó helyen (24. beérkezőként a 32 indulóból) pont megcsíptem az "A" döntőt, és kategória elsőként 00:02-re indulhatok. Hurrá! Ettől tényleg lelkes lettem, gyors öltözés, és iszkiri a rajtba. Még a hőmérőn látott 37 fok sem rettentett el. Pedig talán jobb lett volna.

A döntőről csak szűszavúan írok, mert a track és az időeredmény magáért beszél: nyamvadt, nagyon nyamvadt voltam. Bár láttam hogy sokan sétáltak a pályán, és sok általam ismert embert lassabb tempóban láttam futni mint máskor, de amit én műveltem az tényleg tragikus volt. Az első 5 pontot tudtam csak futni - valamennyire, bár a részidőkből látszik hogy már azt is nagyon gyengén. Hibám ugyan nem volt de jórészt csak sétára és gyenge kocogásra futotta. Olyan szinten terhelt le a meleg, hogy mozogni sem bírtam. Egy egyszerű 2 szintvonalas kúp úgy megfogott hogy oldalazva kellett felmennem rá. Már 100-200 méterekre láttam előre merre kell mennem, hol a pont, de örökkévalóság volt odajutnom, főleg mert igyekeztem kerülgetni még a legkisebb földkupacokat is. A célba pedig úgy értem be, mint egy élőhalott, de ezt rendkívül jól mutatja a befutón rólam készült kép (köszönet érte a fotósnak!):

(igen, a háttérben vagyok, fennakadt szemekkel)

Nagyon szégyellem magam, hiszen a KOB számomra abszolút ideális táv, és a pályám sem volt nehéznek mondható, de egyszerűen nem bírja a szervezetem ezt a hőség okozta terhelést. Jah, és egy érdekes adat: a verseny reggelén 8 órától a verseny utánig (este 6 óráig) összesen 6 liter(!) folyadékot fogyasztottam el, amiből 2 liter isotoniás volt. És ebből kifelé minden csak párolgás és izzadás útján távozott.

Csak a rend kedvéért, a döntő 6,2km-es távját 72 perc alatt abszolváltam, utolsó előtti idővel. Remélem, sőt nagyon-nagyon bízom benne hogy a ROB-on kegyes lesz hozzám az időjárás :)

Nyögve-nyelős nyárindítás

A Mecsek-Kupa utáni és a KOB előtti időszakról alkottam ezt a frappáns címet. A töbrök utáni két hétben - mint sokan az országban - bárkaépítésbe kezdtem, de aztán arra gondoltam hátha mégsem, és jól tettem, mert június első teljes hétvégéjére visszakaptuk a napocskát, bár akkor még nem tudtuk hogy ezért cserébe rá egy hétre majd a pokol tüze fog égetni minket ...

A lábizmaim elfelejtettek mindent, ami a futómozgással kapcsolatos, így igazán örvendetes hír volt a Szigeti Sportvarázs esemény, aminek a szombatját lőttük be kint tartózkodásra, illetve vasárnapra beterveztük a komáromi emlékversenyt. A szombati szigetlátogatás egyik apropója persze a mozgás volt: Mobile-O futás első felvonásban, utána pedig mikrospint, részemről először kipróbálva. Ez utóbbiról elmondhatom: igazán jó móka. És ha már ott voltunk, egy kicsit hagytam hogy megszálljon az ihlet, befogtam két főszereplőt, és megpróbáltam egy kis hangulatot közvetíteni, mozgóképpel, pár percben. Fogadjátok szeretettel :)

És hogy a hétvége egyenlege ne billenjen túl pozitívba, vasárnap délutánra már nem állt mosolygósra a szám. Pedig jónak ígérkezett a Kész István emlékverseny Komáromban, a Monostori-erődben. A tavalyi gánti megmérettetés tetszett, így a verseny neve pont megfelelő hívószó volt, Eszti pedig jókat mesélt az erőd-futásról, számomra tájékozódási csemegét ígért.

Az első döbbenet a rettentően alacsony résztvevőszám volt. Korombelit szinte alig láttam, ifivel és 50+ futókkal volt tele a VK, de még így is 50 fő alatt voltunk (saccra). Ez persze nem a "baj" kategória, csak jobb lett volna olyan színes sokaság mint tavaly a Vértesben. Pedig az idő remek volt - sőt, túl remek, a napocska már elkezdte bepótolni az elmúlt két hetet, sőt még rá is kontrázott. Bejelentkeztem második indulónak, majd a megfelelő időben elrajtoltam. Már rögtön az első pontot nem értettem ... mi van?! El sem hittem hogy a méteres gazban a 70 fokos lejtőn kellene a várfal élén táncolni. Pedig de. Hosszas vívódás és kerülő-keresés után aztán megadtam magam. Már ekkor igen mérges voltam, és bár a kettes pont könnyített volt, a hármas végleg betette a kaput. Sem az akáctüske, sem a 30 fokban a mellig érő gazban a gödrök között a dzsuváig történő futás nem hiányzott. Így visszabattyogtam a célba, rettentő bosszúsan. Nem elég, hogy a "rövid távúnak" kiírt verseny pályája 6km volt, mindez ráadásul teljesen értelmetlen csiki-csuki útvonallal, direkt szivatós a dzsukker közepén lévő pontokkal. Pedig mind az erődben, mind a környékén lett volna lehetőség normális pályára is. 

Nem is ragozom tovább, sajnálom hogy ilyen szerencsétlenre sikerült, azért még a névhez hű maradok, és jövőre is figyelem majd az emlékverseny kiírását, hátha visszakerül Gántra, ott talán nem lehet majd ekkorát hibázni. Ha esetleg valakinek most az előző pár sor miatt rosszabb kedve lett volna, tekerjen vissza a filmig és nézze meg újra :)