Bénázások hétvégéje - Simon Lajos emlékverseny, Komárom

Úgy látszik semmi nem szállt át rám a VB szelleméből, amíg Svájcban a lányaink és fiaink gyönyörű szép eredményeket futottak, én visszasüllyedtem a kezdők szintjére.

Adott volt a Simon Lajos emlékverseny jubileumi 20. kiadása, ezúttal országunk fő folyama mellé , északra vetett minket a sors, ám nem a hírhedt erőd bozótos környékét kellett feltúrni, hanem két másik helyszínen várt ránk 1-1 futam szombaton és vasárnap. Komárom mellett egy kemping adott otthont az első nap versenyközpontjának, és mire 11-et ütött az óra a hajnali 18 fokból hipp-hopp 30 lett. Az erdő ugyan hűvöset adott, de mellé nem kevés szúnyogot, főleg amikor az ember az indulását várta a rajtban. Az indulópont felé kocogva szétnézve az útról nem sok jót sejtettem: sok zöldet a térképen, sok bozótszaggatást a terepen. 5,1 km várt rám, légvonalban, de sejtettem hogy itt a terepen sok átmenetben a kikockázás lesz a megoldás. És lőn igazam, már rögtön az egyes pont felé. Na de mielőtt még végigmennék minden átmeneten, ugorjunk a végére, és legyen inkább csak egy alapos summázás. Nagyon csúnya, közel 61 perc után értem be a pályáról, elég elgyötörten, bár nem is annyira fizikailag, mint inkább agyilag. Pedig lássuk be, ez a pálya nem igényelt volna nagy tudást, csak egy kis odafigyelést. Attól függetlenül, hogy több helyen erősen vitatkoztam volna a növényzetrajzzal, csak magamat okolhatom a bénázásokért. Mert mind a három nagy hibámnál (1., 4., 7. pontok) alig pár méterrel suhantam el a bója mellett, így a sikertelenség oka egyértelműen a távolságbecslés hiánya volt, de az is elég lett volna ha felemelem a fejem és körbenézek. A 7. pont felé menet, a magaslestől támadva egyébként közel nem fehér volt az az erdő, és bár a bozótharc jól megkavart, ez nem mentesít a mellémenésem hibája alól. Na szóval, elég annyi hogy a 32 perces győztes időt majdnem megdupláztam, ez több mint szégyen. Nem is ragozom tovább.

A vasárnapi napon Komárom városában várt ránk egy kis lakótelepi sprint, ami igazán az én műfajomnak mondható. Nem mintha az erdőben futás frusztrálna, de emez jobban megy, és hát kit ne motiválna jobban az amiben több a sikere. 2100 méter volt a pálya, ami barátok között is "bruhaha" kategória, így tényleg nagy reményeket fűztem a teljesítéshez. Ideális futóidő kerekedett, az eső abbamaradt de friss illata és a 20 fokos hőmérséklet abszolút lelkesített. Gondoltam, jól kifutom magam, lesz ami lesz. És lett ami lett. Folyamatosan tudtam futni, bár nem néztem az órámra de sejtettem hogy jó tempóban. Két kis hibám volt, de időben korrigáltam, ez a berajzolt útvonalból látszik is, nem sok maradt a pályában. 13 és fél perc alatt értem be (egyébként 12-t irányoztam elő magamnak), elégedetten, aztán mikor kiolvastam, jött a hideg zuhany: "hiba, az 55-ös". Mivanmivan? De aztán a térképre nézve rögtön lejött, no igen: a szobor. Meg a figyelmetlenség, amivel jól benéztem a pontot, két szobor nem messze egymástól, persze az enyém körül kellett volna még két tereptárgy, de hát elmismásoltam. Szóval DQ, méghozzá jó nagy. Pedig az időm elég szép lett, de hát úgy fest gyorsabban ment a lábam mint az agyam kapacitása azt bírta volna. Illetve elkerülhető lett volna a dolog, ha: a., van pótszimbol és nézem; b., forgatom a térképet a szimbolért, de ez nem fért bele a gyors futásba; c., van a térképen a pontok mellett kód.

Így esett hát a bénázások hétvégéje, de sebaj, nem bánom, ilyen is kell. A sprint egyébként jó emlékként marad meg, a nulla edzés ellenére jól ment a futás, és egyszer sem kellett megállnom sem lihegni sem tájékozódni.
Mindeközben az Eszti-Ádámka különítmény babakocsis megoldással mindkét napi pályát sikeresen teljesítette a nyílt kategóriában. Ejha!