Középtávú OB 2014

Azt hiszem még mindig nem az én műfajom az egy nap két futás, vagy lehet hogy csak ezt beszélem be magamnak, és mivel minden fejben dől el, így is lesz.

A selejtező pályája - ez
szépen sikerült

Az idei KOB több szempontból is nagyon tetszett: nagyon jó volt a terep, fizikailag is technikás pályát kaptunk (jelentős szintkülönbségek, szabdalt domborzat, nehezebben futható de jól átlátható erdő), nagyon jó futóidőt fogtunk ki (napsütés, enyhe szél, 20-22 fok), és jó szervezésben volt részünk (jó rajt/cél választás, technikás rajtoltatás). A selejtezőt nagyon jó kedvvel és hangulatban futottam végig, gyakorlatilag jelentősebb hiba nélkül. Elégedetten értem be, közepesen futottam csak ki magam, és stabilan kerültem be a döntőbe. Érdekesség, hogy alig fél percen belül négyen értünk be közel azonos idővel (eredmények itt).

A döntő pályája - elrettentő példa mindenkinek:
így nem szabad

Próbáltam fizikailag és agyilag is kipihenni magam délutánra, de annyira jól valószínűleg nem sikerült, mert a döntő rajtjába menet sokkal tompábbnak éreztem magam mint délelőtt. Természetesen nem akartam jobb eredményt mint a selejtezőben, a mezőny középső harmadának végét céloztam meg, nem túl gyors de fegyelmezett futást tervezve. Az eleje még jól is ment, aztán a 10. pont felé menet nagy meglepetés ért: a 11-eshez érkeztem. Nagyon meglepődtem. Annyira biztos voltam abban hogy jó irányba futok és az én pontomat látom, hogy elég nehezen tudtam feldolgozni a tévedést. Gyorsan átfutottam a jó ponthoz, aztán vissza, viszont így a kapkodás és rohanás miatt kicsit több energiát vettem ki magamból mint kellett volna. Ilyenkor kellene azt csinálni (amit persze előtte és utólag mindig tudok és megfogadok, csak verseny közben felejtek el), hogy megállok, nagy levegőt veszek, megnyugszom, és úgy folytatom tovább. De látszik, hogy nem így történt. A hátralévő távon teljesen szétestem, alig volt jó pontfogásom, legalább 10 percet hagytam az utolsó pár pontban, ami azért elég nagy luxus középtávon. 

Nagyon sajnáltam a dolgot, minden adott lett volna egy jó futáshoz, ismét, mint már oly sokszor a fegyelmezetlenség vezetett a rossz eredményhez. Most sem tudok mást írni mint a sablon lezárást: majd jövőre okosabb leszek.

Kész István emlékverseny 2014

Biztosan egy kis perverzitás is van benne, de szeretem a nagy sztyeppéken, gödrök és tankbeállók között, térdsimogató aljnövényzetben rohangálást. Olyasmi terepet mint ami Tázláron van, vagy amivel most volt szerencsém találkozni Szomód mellett, a 9. Kész István emlékversenyen.

Nem mondhatni hogy túl nagy tömegeket vonz az ilyen terep, a rajtlista is alig 80 névből állt. Pedig Kareszék igazán jó szervezésről tettek tanúbizonyságot, abszolút kellemes, családias jellegű volt a rendezvény, de ettől még minden a helyén volt.

Utolsó utáninak indultam, szikrázó napsütésben és igazi nyári melegben, a leghosszabb pályán 6 km légvonaltáv várt rám. Nagy taktikázásra úgy éreztem nincs szükség, igyekeztem kifutáskor jól megnézni az irányt, majd pedig a tervezett útvonal (ami szint mindig az iránymenethez közelített) mentén tájékozódási pontokat keresni. Végül is aránylag fegyelmezetten sikerült végigloholnom az egészet, bár nem futottam ki magam, erős kocogásnak nevezném inkább a tempót. A 9. pont után jött egy-két bizonytalanság, ezek és a 17. pont felé történt megtorpanás-belassulás vitték el a szép eredményemet. Félúton 38 perc köré saccoltam a végét (a 9. pontnál még 2. helyen voltam), de még a 40-ből is kicsúsztam. Érdekes még látni utólag, hogy pont két rövid, szinte észak felé menő iránymenetnél is (12-13 és 15-16) nagyjából hasonlóan húztam félre.

Kellemes kis futás volt, remélem lesz még ezen a terepen egy kora tavaszi verseny, ahol kevesebb aljnövényzettel, igazán pörgős pályákon lehetne rohangálni.

Honvéd Kupa 2014

Ezen az igencsak kellemesre sikeredett vasárnapon kétszer is bebizonyosodott, hogy ha van egy jó terv, attól nem szabad eltérni.

Hét közepén döntöttünk úgy, hogy a vasárnapot beáldozzuk egy közös szabadtéri családi programnak, amire mostanság kevés idő jutott, és a Honvéd Kupa második napját szemeltük ki e célra. Aztán szombat este gyanakodva figyeltül az időjárás jelentéseket, majd vasárnap reggel felkelve remegő gyomorral konstatáltuk hogy bizony megnyitották fent a csapot. Aztán végül úgy döntöttünk lesz ami lesz, legrosszabb forgatókönyv szerint játszom Ádámmal a kocsiban amíg Eszti a szakadó esőben fut. Bölcs döntés volt elindulni, odafent ugyanis úgy döntöttek, hogy Veszprém környékét kihagyják a locsolásból: csontszáraz versenyközpontba érkeztünk. Na ettől egyből jókedvünk lett, pláne hogy a gyerkőc is mindvégig jól érezhette (és jól is érezte) magát.

A második terv már a futásomhoz kapcsolódott, és a teljesítése közel sem sikerült ilyen jól. Távolság és szintadatok alapján kivételesen a 21Br kategóriát választottam, annak is a végére kértem magam, így az utolsók között rajtoltam a nullidő után majdnem két órával. Kicsivel több mint hat kilométer várt rám, 200 méter körüli szintemelkedéssel. A rajtnál nem tudtam magam teljesen beleélni a feladatba, ezért úgy döntöttem, közepes tempót és megfontolt tájékozódást választok. A terep nyíltsága alapból az iránymeneteket indokolta, a pályámat átnézve 1-2 útvonalválasztás volt csak. Az első három pont szépen jött, és azt is levettem hogy bizony sok kicsi szint nagyon sokra megy. A 4. felé menet az útra érve láttam a felfutó völgyet, így bár felvettem egy irányt, de úgy döntöttem - eltérve az eredeti tervtől - mégis inkább megpróbálom csak szimplán a domborzatot követni. Mint látszik ez nem volt jó ötlet: 90 fokkal elfordultam, aztán pedig újra vissza kellett futnom az útra hogy magamra találjak. Onnan persze irányban - ahogy eleve terveztem - rögtön meglett. Kicsit bosszankodtam is. A 10. pont felé túlfutottam a gerincen, de erre elég hamar rájöttem, nem vesztettem sok időt. Ám utána ugyanabba a hibába estem mint a 4. pont esetében: a völgy után az iránymenet helyett megint megpróbáltam csak a domborzatot követni, és persze megint elbizonytalankodtam. Kétszer ugyanaz, és mindkétszer azért mert túlkombináltam, az egyébként pofon egyszerű pontot, eltérve a szintén pofon egyszerű eredeti tervtől. 

Az  eredmények hibásak,
mindenkinek 1 perccel többet mértek

Így aztán a végén már hiába hasítottam, elég csúnya idővel értem be, bár 45 perc alattira terveztem, 48 és fél lett a vége, de a részidőkből látszik hogy legalább 4-5 perc benne maradt. Mint ahogy az is kiolvasható hogy ha a hibás pontfogások nincsenek, szinte minden átmenetben első-második helyen végezhettem volna. De hát a "volna" az mint tudjuk édes kevés, és még csak azt sem mondhatom hogy legalább új tapasztalatokat szereztem, mert ezt a hibámat már nagyon sokszor eljátszottam. Úgy fest, javíthatatlan vagyok :) A terep - ami eddig ismeretlen volt számomra - és a pálya egyébként egyaránt nagyon tetszett, gyors, futós, de nagyon élvezhető volt.

Minden eredménynél jobban esett és minden hibáért jobban kárpótolt a beérkezés után Bucikám öröme hogy meglátott :) Sőt, miközben én kint bénáztam, Ádám Anyával hatalmas küzdelemben harmadik helyen végzett a gyerekversenyen :)

Az igazi öröm (és egyben kárpótlás
is volt)

Kivégzés Pusztamaróton

A bulvárlapokat is megszégyenítő címet igen könnyen meg tudom magyarázni: a 40. alkalommal megrendezett Tipo Kupa első napján jártam, és a térkép neve, amin futottam: "Pusztamarót, Emberölő".

Ha találgatnom kellene, miért ezt a nevet kapta a terep ezen kivágata, talán arra a köves (meredek) hegyoldalra saccolnék, ahol az első öt átmenetem vezetett. Végül aztán nem estem áldozatul, sem itt, sem a pálya további részein. Ez talán annak is köszönhető volt, hogy a rajt felé vezető úton hirtelen döntést hoztam, amelyet mindössze a megérzéseimre alapoztam: átkértem magam nyílt technikás kategóriába (F35-ből). Így nulla edzéssel (az elmúlt egy hónapban alig mozogtam) azt hiszem csak szenvedés lett volna bevállalni 8 kilométert, én meg inkább élvezni szerettem volna a futást. Ez utóbbi így aztán sikerült is.

Az átmeneteket nem éreztem nehéznek, megfelelő iránytartással szépen jöttek egymás után a tereptárgyak, aztán végül a pont is. A teljes pályán három hibát látok utólag. A 7. pontból kifutva azt tisztán láttam hogy irányba nem érdemes leesni a hegyről, mert a jelölt sziklafal elég durva, viszont elnézve az útvonalam túl nagyon kerültem. Ott a terepen igazából igyekeztem olyan ívet választani, aminél folyamatosan tudok haladni, de azért a vége felé már nem kellett volna az a plusz jobbra húzás. A másik a 12-13 átmenet. Azért futottam vissza az útra, mert teljesen körbe akartam menni, csak utakon. De aztán hirtelen rájöttem hogy a tisztáson át az iránymenet sem lehetetlen. Egyrészt erre előbb rájöhettem volna, és akkor nem futok vissza az útra, másrészt ha már az úton vagyok, inkább maradtam volna az eredeti tervnél. És végül pedig a 14. pontból kifutva sokkal hamarabb fel kellett volna jutni a nagy útra, hogy rendesen haladhassak, és ne a bozótban túrjak végig. A három hibával úgy saccolom 3-4 percet bukhattam.

Egyébként nagyon élveztem a pályát, jó volt a terep, jó volt a térkép, és abszolút nem futottam magam hullára. 53 és fél perc alatt teljesítettem az 5 km-re kiírt pályát, amin a ténylegesen megtett táv 5.9 km volt.

HOB 2014

Pont a HOB környékén gondolkodtam azon, hogy a versenyzés nagy előnye az hogy némiképp nagyobb motiváltságot jelent mint egy sima edzés, ugyanakkor hátránya, hogy egy bizonyos időben, pont akkor és pont ott kell jónak lenni.

Ez utóbbi most sajnos nagyon nem jött össze. A téli szezont sikerült nagyon jól kihasználnom arra hogy fejlődjek kicsit a futásban. Sokkal többet voltam terepen, és sokkal hosszabb távokat is futottam mint egy évvel ezelőtt. Úgy gondolom, március közepére sikerült jó formába kerülnöm, vártam is a 29-i eseményt, természetesen azzal az elgondolással, hogy végre talán egy olyan HOB jön, ahol sikerül szépen teljesítenem.

A bajnokságot megelőző hétvégén egy félmaratont futottam a Pilisben, sajnos már azt is úgy, hogy bujkált bennem valami nyavalya. Éppen ezért nem is erőltettem, közepesen erős egyenletes tempóban futottam a 21 km-es, 500 méter szintemelkedést magába foglaló pályán, amit két óra alatt teljesítettem. Aztán a fennmaradó egy hétben a pihenő mellett döntöttem, remélve hogy jobban leszek és nem kell majd betegen versenyeznem. De sajnos nem úgy lett ahogy gondoltam, szombat reggel elég nyomott és erőtlen állapotban érkeztem meg a Vinye melletti versenyközpontba. Sok jóra tehát nem számítottam, inkább azt latolgattam hogy vajon a fizikai vagy a szellemi képességem betegség miatti csökkenése lesz majd a számottevőbb.

Azt gondolom, egészségesen nem jelentett volna kihívást a 14-15 km közötti táv, és a 600 méter körüli szintemelkedés, ami F40 kategóriában várt rám. A terep tökéletes volt, gyönyörű, jól futható erdők, és mindez szuper kellemes tavaszi időben. Aztán féltávon, a 9-es pont környékén éreztem magam úgy mintha már legalább kétszer annyit futottam volna. Tehát a fizikai teljesítményem sajnos lényegesen alatta maradt az edzések alatt megszokottnak, ez látszik azon is hogy az útvonalam nagy részét szép (illetve csúnya) piros színnel láthattam viszont a térképen. Viszont az agyam szerencsére nem szállt el, ezt pálya közben is úgy éreztem, és a rögzített útvonalamon is látszik. Igazán nagy hibát nem vétettem, volt két rossz útvonalválasztás, és pár apróbb pont környéki bizonytalanság.

11-12 átmenet: ha a kifutást délnyugatra teszem és a széles úton vágok át a gerincen, spórolhattam volna még, hiszen utána a nagy völgyben lévő nagy útig végig zuhanórepülés, ráadásul jórészt ösvényeken. Utána már jó volt a felhúzás a ponthoz.

12-13 átmenet: túl korán fordultam le a kúpról, és valahogy nem néztem eleget a tájolót, a lejtőpihenőt vizionáltam lejtőkúpnak. Persze, a völgy mérete is gyanús lehetett volna.

13-14 átmenet: a frissítőpont után rossz döntést hoztam azzal hogy észak felé indulva szinteztem körbe a hegyet, pláne hogy utána a nagy völgyből a legmeredekebb oldalon másztam ki. Helyette a frissítőponttól délkeletre lévő völgyben kellett volna elindulnom, és a nagy sziklák felett átszintezni.

14-15 átmenet: megoldható lett volna úgy is, ha keletnek átszintezem magam az útra, azon le majd át a tűnyiladékokra. Itt már nincs akkor nyereség szintben, és valószínű futhatóságban sem. A pont előtt kicsit elfordultam jobbra és egy másik kőhöz érkeztem elsőnek, onnan korrigáltam.

Látszik tehát, hogy a pálya második harmadában volt a holtpont, amikor a rossz döntéseket hoztam. Egyébként összességében azt gondolom a pályáról, hogy tájékozódás tekintetében nem volt nehéz, az is igaz viszont hogy a térkép nagyon szépen visszaadta a szabdalt domborzatot, és ily módon nagyon segítette a tájékozódást.

Beérkezés után először még volt egy kis bosszúság bennem, de aztán rájöttem hogy a gyengeségem most mindössze egy körülmény, amint nem változtathattam. A profiknak biztos van megoldásuk ilyen helyzetekre (amikor betegen érkeznek egy fontos versenyre), én azonban nem tekintem ezt akkora tétnek. Bár a "minden agyban dől el" elvben teljes mértékben hiszek, de úgy fest nem nagyon tudtam ezt most teljesen kihasználni. Ettől függetlenül utólag jó emléknek ülepedett le a verseny.

A számszerű adatok: pálya a kiírásban 12,2 km / 545 méter szint. Tényegesen futva: 14,8 km / 550 méter. A kategória győztes ideje 90 perc volt, 83:29-es idővel nyerték, én 135 percet jöttem. 19 indulóból 18 teljesítette a pályát, én 15. lettem. Érzésem szerint a hibákból 15 percet hagytam benne, ha egészségesen futok talán sikerülhetett volna a tervezett 110 perc körüli idő.

Szépség és a szörnyeteg - Tavaszi Boróka 2014

Idén mondjuk tél sem nagyon volt, így a tavasz eljövetelére várakozás kevésbé volt hiteles, de azért az egyik sarokpont, a Boróka kupa csak profitált ebből: tényleg tavaszi volt.

Főleg szombaton, csodaszép időben érkezhettünk a három évre forgalomból kivont kaskantyúi terepre. Persze azért még nem kellett mitfahrer az odataláláshoz, a kocsi is szinte magától beparkolt. Az sem volt kérdés, hogy nem kell túlöltözni a futást, az már sokkal inkább elgondolkodtatott hogy vajon milyen pályát kapunk. A távoli rajt és cél azért azt sejtette, hogy majd még a bal könyökünk sem nagyon látszik ki a bokrok közül. Persze, ha már ott vagyunk, nyilván nem a nyílt sztyeppén és a ligetesben akarunk bohóckodni, ide nekünk a pólószaggató-átjárókeresős-úristenholvagyok pontokat. Nos, ebből a szempontból tényleg jól sikerült a pályakitűzés, nem lehetett okunk panaszra, a pálya 70 %-a abszolút figyelmet igényelt nálunk az aggastyán negyvenes kategóriában. Mivel tavaly ősz óta erősen a terepfutás felé kacsingatok, és kivételesen sikerült végigfutnom a téli szezont is, egyértelmű volt hogy csak a tájékozódás jelent majd kihívást. Jelentett is. Ráadásul a két nap eltérő módon. Aztán vasárnap úgy jöttem el, hogy nagy valószínűséggel befejeztem itt Kaskantyún a futásokat, ez volt az utolsó.

A szombati "szépség", persze akad benn néhány malőr,
de azért nagyon kedves emléknek marad meg.

A két nap egymástól jelentősen eltérő teljesítményt nyújtottam, mármint ami a tájfutás részét illeti a feladatnak. És egyébként a pályákat is hasonlóan kétféleképpen értékeltem. A szombat volt a szépség, és a vasárnap a szörnyeteg - hogy legyen egy kis analógia is. Hogy miben? Szinte mindenben. Első nap könnyedén, szinte "lebegve" haladtam a borkásban, próbált ráállni a szemem arra, merre is találok majd járható ösvényt, merre érdemes kerülni. Elég sokat tudtam előre tervezni, és a terveket is az esetek többségében jól sikerült végrehajtani. A pontfogások közül csak 1-2 volt bizonytalan, az útvonalválasztásokban ugyan volt néhány kerülő, nem éreztem hogy hibás döntés lett volna (később a részidők igazolták ezt). Nem rohantam, nem kapkodtam, az élvezetért futottam, csak a végén, amikor már nem volt feladat a tájékozódás, akkor raktam magam oda fizikailag.

A vasárnapi szörnyeteg, szerintem nem is érdemes
megnézni, pokoli csúnya.

Ezzel szemben vasárnap már nem láttam előre az átmeneteket, állandóan átjárhatatlan részekbe ütköztem, sokszor nem azt láttam a terepen mint a térképen, és sokszor nem jött be a tervem. Magát a futást nem tudtam annyira élvezni, sok volt a megtorpanás, és sok rossz döntést is hoztam - az esetek többségében bizonytalanság volt az oka. A GPS által rögzített útvonalból az is látszik, hogy nagyon sokat kapkodtam, nem figyeltem rendesen az irányt, nem vettem észre a tájékozódást segítő tereptárgyakat. És egyébként félúttól már nagyon elegem volt az egészből, egy értelmetlen bozótharcnak éltem meg, és ez rá is nyomta a bélyegét a teljesítményemre. Ráadásul extra sok időt töltöttem ki, a végére egy egészen picit el is éheztem.

Azt gondolom, hogy ez a Kaskantyú már nem az volt amit 6 éve megismertem. Ha csak arra gondolok hogy itthon a kertben két év alatt mekkorát nőttek a borókabokraink... ott sem kevesebbet. Felnőtt a terep, megszűnt sok átjáró, ami a térképen több külön kis pötty egymás mellett, az mostanra egy összenőtt csoport. Az erdős ligetes részek jellege is változott, nehezebb felfedezni a határokat. Ez persze szubjektív, az én véleményem. Ha például az M21A eredményeket nézem, ott a szokásoknak és elvárásoknak megfelelő jó időket hozták (2009-ben arányaiban hasonló eredmények születtek ugyanezen a terepen). Az még kérdés, hogy Bócsát (alias Boróka light) megpróbálom-e még egyszer. Majd kiderül.

Eredmények itt olvashatók.

Boróka 2014 tavasz, második napi befutó után.
Köszönet a képért Kopasz Sándor "tájfotós"-nak!

Küszöbön a laktát

Nem vagyok az az újévi fogadalmat tevő ember, sőt, az "új év új élet" szlogen sem áll annyira közel hozzám, de most mégis úgy alakult hogy év elejére esett egy igen nagy változás a futási szokásaimban.

Történt ugyanis, hogy karácsony környékén egy baráti-családi találkozó keretében, az általam futásban példakép értékűnek tartott Kukucska Attila haverommal beszélgettünk az ultra távok teljesítéséről, amikor is szóba került a laktátküszöb. Halvány fogalmam nem volt, hogy mi az, így hát részletes felvilágosítást kértem tőle. A bejegyzés sorait nem szaporítanám hosszú leírással (erre ott van az olvasóknak a Google), így csak a lényeget, a kulcsszót írom ide: savasodás. Ez szerintem sok futó mumusa, amivel vagy nem tud mit kezdeni, vagy nem akar. Nálam is probléma, és viszonylag rövid táv után jelentkezik, ami után a megoldás a totális szenvedéssel történő tovább futás az izomgörcs határán egyensúlyozva, vagy a gyaloglásba átváltás. Egyik sem jó. A beszélgetés során viszont kiderült, hogy van megoldás: ha megtudom, mennyi az a pulzusszám, ami felett ez a nem kívánatos folyamat megindul (tehát anaerob jelleget kap a tevékenységem), és a futásom legalább első felében igyekszem ez alatt a pulzus alatt maradni.

A szót tett követte, és január elején egy bejelentkeztem egy futópados terheléses vizsgálatra. Életembe először futottam úgy, hogy nem mozdultak a mellettem lévő dolgok. 10 perc alatt megszokható, de nem tett rám nagy benyomást, azt hiszem maradok az erdőnél. Na de a lényeg, hogy a végén megkaptam a bűvös számot: 165. No így persze egyszerre sok minden érthetővé vált. Gyakran az egyszerű esti településen futott laza körök is efeletti pulzussal mentek. A 15-20 km közötti hosszabb futások pedig minden esetben. Jött is az ólomláb effektus 10 km után. No de most már itt a tuti recept: tessék kérem 165 alatt tartani, és szebb lesz minden, no meg világbéke.

Az első esti kocogás felettébb mulatságos volt. Úgy éreztem, mintha állnék, viszont fantasztikus felfedezés volt, hogy a levegővételt nem kell a lépésritmushoz igazítanom. Csak úgy lélegezgettem, igény szerint, nem kapkodva, mintha csak sétálgatnék. Elsőre a tervet is túl jól hoztam, nem hogy 165, de 155 alatt maradtam végig. Persze, közben nem néztem az órát az aktuális pulzusszám miatt, csak próbáltam érzésből. A következő futásoknál már tudatosabban igazítottam a terhelést, így elkezdett visszajönni a megszokott tempó, de például erősebb emelkedőkön már ösztönösen visszavettem. Néha-néha csipog az óra ha elérem a küszöböt, de egyre ritkábban. A módszer működik: a futások jobbak, kevésbé fáradtan fejezem be, és érződik, hogy majd az igazán hosszú távoknál ez kell ahhoz, hogy végig talpon maradjak. Illetve, most hogy így edzek, valószínűleg az állóképességem határait is sikeresebben tolom egyre kijjebb. Márciusban lesz az első terep maratnom, után pedig a nyári és őszi szezonban jönnek az ultrák, remélem addigra teljesen átáll már a szervezetem.

Ez még a pulzusfigyelés előtti hosszú futás, a visszafelé úton többször is meg kellett állnom.
Jól látszik hogy a futás közel fele anaerob lett.

Az előzőhöz hasonló (19 km) hosszú futás, itt már tervezetten sikerült szinte végig 165 alatt maradni,
a visszafelé út ugyanolyan kellemes volt, és alig lettem lassabb. 

Azóta egyébként futós fórumokon PK (pulzuskontroll) néven olvastam hasonló módszereket, tehát látszik hogy a dolog nem spanyol viasz szintű. Még azon is gondolkodtam, hogy ha nem megyek a mérésre, talán saját magam is rájöhettem volna erre az értékre. De ennyit megért. Ami majd érdekes lesz, hogy tájfutó versenyeken miként alkalmazom ezt: sprinten és középtávon nyilván nem annyira lényeg, hiszen kevés a versenyidő, elsavasodni sem nagyon tudok. Normál és hosszú távok esetében viszont jól jön az új tudás, mert a küszöb alatt tartás egyben abban is segít, hogy agyilag is mindig ott maradjak, ami pedig nálam, aki gyakran vét tájékozódási hibákat figyelmetlenségből, jól jöhet.

Egy tájfutó edzőpálya, futottam ahogy tudtam, durva hiba is becsúszott, és eléggé kifáradtam.

Hasonló pálya mint az előző, pulzustartással futva, csak apró hibákkal, és alig lett rosszabb az eredmény,
ráadásul még bőven maradt tartalék.

Egy remek TTEV Csákberénynél

Már régen volt hogy egy egyszerű edzésről külön bejegyzést írtam, most is csak azért teszem hogy ez a pálya mindenképp megmaradjon a digitális emléktáramban :)

Az idei téli szezon első TTEV alkalmán voltam szombaton Csákberényben, ahol egy nagyon szuper pályán volt lehetőségem futni. Bár amikor először ránéztem a térképre, kicsit megijedtem tőle, túl zöldnek találtam, de persze télen lombok nélkül ez másképp értelmezendő. A 7,7 km-es pályát választottam, ami nem a leghosszabb volt az aznapi kínálatból, de nekem épp megfelelő. Nagy futótempót nem, inkább a tájékozódás gyakorlását terveztem, így belekalkulálva egy-két keverést is 70-80 percre saccoltam a teljesítést.

Az 5. pontra érkezve (amely átmenet épp nem volt könnyűnek mondható) tudatosult bennem, hogy ma bizony kivételesen egészen jól megy a tájékozódás. Így fokozottan figyeltem arra hogy ne kezdjek el kapkodni, és ne fussam el az átmeneteket, legyen egy stabil edzőtempó, és figyeljek mindenre, maradjanak biztosak a pontfogások. Ezt igazából sikerült is tartani, csak a pálya legvége felé, a 20. pont szúrt ki velem, bár a gödrök megvoltak, csakúgy mint a mellettük lévő irtott rész, a bóját azonban nem látta meg a szemem. Még a befutó is egészen lendületesre sikerült, és a végén nagyon megdöbbentem amikor 60 perc alatti időt láttam az órámon.

Itthon aztán kielemeztük az útvonalam, és mivel nem voltak nagy kevergések, és tisztán emlékeztem hogy mely útvonalat miért választottam, jó volt egy utólagos kiértékelés. Rögtön az elején az 1. pont után igazából nem volt kérdés hogy továbbmegyek irányba a 2. felé, nem volt vészesen sűrű az erdő, csak a tisztás előtt kellett egy kis nehezebb szakaszra számítani. Ám mégis talán gyorsabb lehetett volna ha északról az úton kerülöm az erdőt, az elején még jó erőben talán a gyors futás miatt kevesebb az átmenet ideje. Nehéz eldönteni. Szintén érdekes a 6-7 átmenet, aminél a növényzet segítségével nagyon jó vezető vonalam volt, viszont fel sem tűnt hogy még az elején az út után a nagy iránytartás jegyében átmásztam egy kis kúpon, amit ha jobbról kerülök a magasles felé tartva kevesebb szint vár rám. Ellenérvként talán felhozható, hogy így a tisztáson talán könnyebb volt a haladás mint az erdőben lett volna. A 9. pont után rögtön visszamásztam az útra, ehelyett másik opció ha szintben indulok és csak a völgynél vágok át az  ösvényre, de ott futás közben ez fel sem merült bennem, egyértelmű terv volt minél előbb az útra kerülni, hogy begyorsulhassak. A 11-12 közötti átmeneten futás közben is felmerült, hogy kivágok az útra, amit láttam is, olyan közel futottam. Nem is értem, miért nem tettem, utólag jól látszik hogy elég sok időt és energiát spórolhattam volna, és még jobb támadó pontom is akad, nem torpanok meg 50-60 méterrel a pont előtt. A 17. pont rossz kifutási irányát is csúnyán benéztem, ott valószínűleg már a fáradtság is közrejátszott, bár az összes közül ez a legcsekélyebb hiba. Összességében értékelve: magamhoz képest jó volt a futás, sikerült végig fegyelmezettnek maradnom, sikerült többnyire jó útvonalakat választani, és viszonylag kevés keverésem volt. Nagyon sokat segített hogy jó volt a térkép, és a domborzat mellett nagyon sokat és nagyon jól tudtam használni a növényzetet. 

Nos, ezért írtam a "szuper" jelzőt a bejegyzés elején: jó terep, jó térkép, jó pálya, és okulásra alkalmas jó futás. Nem mellesleg pedig még a szél sem volt annyira zavaró mint vártam, kellemes futóidő is volt. Köszönet a szervezőknek, és még sok-sok ilyet! :)

Nyúlcipőben

Illetve nem is, valójában terepfutó cipőben vettem részt a terepfutók által szervezett Nyúlcipőbolt Buda Trail terepfutó versenyen.

Versenyezni inkább csak magammal szerettem volna, kipróbálni egy hosszabb távot, keményebb terepet mint amiken eddig voltam. Meg azért lássuk be, terepfutó sem vagyok, nem hogy versenyezzek velük :) Igazán szép idő fogadott december első napjának reggelén minket Telkiben, abszolút ideális körülmények vártak ránk az erdőben is, szóval minden adott volt egy jó futáshoz. Nem is öltöztem túl melegen, a sapka helyett is csak kendő került a fejemre. A 26 km-es távra 2:30-at adtam magamnak, természetesen szem előtt tartva hogy nem meghalva akarok beérkezni. A hasonló társaság által szervezett tavasz eleji Vértesi terep félmaraton tapasztalataiból tudtam hogy jó ellátás lesz, de azért felvettem egy derékövet benne minimális folyadék tartalékkal illetve két energiagéllel - ha végképp eléheznék. Úgy számoltam egyébként, hogy a ~14 km-nél lévő frissítő pontig biztosan nem kell megállnom, és 20 km-ig (ami a jelenlegi optimális felső határom) is jól fogom bírni, a végére jöhetnek csak a problémák.

Az útvonal, illetve a futásom adatai

Egy jól sikerült helyezkedés után a tömegrajt is jól sikerült, rögtön emelkedővel kezdtünk Telkiből kifelé a zöld jelzésen a házak között, a deres-csúszós betonon. Úgy gondoltam, Anna-vadászházig igyekszem az elején futók tömegvonzásában maradni, persze saját tempómhoz képest nem jelentősen elfutva. Ez egyébként sikerült is, közepesnél kicsivel több erővel kellemesen húztam felfelé az emelkedőn. Aztán a Nagykovácsi felé való ereszkedés kimondottan jól esett, itt azért 1-2 ember elfutott mellettem, de én nem kockáztattam, csak annyira engedtem ki magam a lejtőn amíg biztonságosnak éreztem. A sorompónál alig vettem észre az ellenőrzőpontot, a dugókámat sem készítettem ki a zsebemből, így sajna meg kellett torpannom 15-20 másodpercre, majd nyargaltam tovább. A sárga sáv komótos, nem túl meredek monoton emelkedőjén beálltam egy futó mögé, akinek kb. azonos volt a tempója, aztán később elé kerültem de hallottam hogy mögöttem marad - jó volt így kvázi közösen kihúzni a Kutya-hegy aljáig. A kerítésen egy forgókapun kellett átkelni, itt nem tudom hogyan, de a kilépésnél beakadt a jobb lábam, és a cipőmet benyelte a kapu. Ennek nyilván a szorosan mögöttem lévő két ember sem örült, mert így pár másodpercig feltartottam őket, én is mérges voltam magamra mert a cipő visszavétele miatt bizony eléggé kiestem a ritmusból. Nem is tudtam olyan tempóban felfutni a hegyre mint szerettem volna. Viszont - ellentétben jó pár magam előtt látott futóval - egyszer sem sétáltam bele a meredek mászásba Nagy-Szénásig. Fent kicsit fújt a szél, de az út hamar fordult, és már a piros sáv meredek lejtőjén kapkodtam a lábaim, ismét Nagykovácsi felé tartva. A frissítőt még a főúton való átkelés elé vártam, de csak utána jött, nagyon tetszett hogy az igazán lelkes ellenőrzőpont személyzet kerepléssel és hajrázással várt. Tényleg, egy kis plusz lelket öntött belém. A kiszolgálás is első osztályú volt, viszont itt szembesültem azzal, hogy az egyik kis folyadéktartályomból a kétharmadnyi folyadék eltűnt, feltételezem kilötyögött a futás közben. Kb. 2 perc pihi és frissülés után indultam tovább a piros sáv durván meredek aszfaltos emelkedőjének, aztán az erdőnél kicsit enyhébbre váltottunk. A piros háromszög elágazás után tudtam hogy hamarosan jön a holtpont, amit a gerincen való átbukásra saccoltam, és ez szinte teljesen pontosan be is jött. Utána úgy vártam a zöld háromszög becsatlakozással kezdődő lejtőt, mint a messiást, de sajnos addig is eléggé belassultam, 1-2 perc biztosan ott maradt azon az alig több mint 1 km-es szakaszon. A lejtő aztán kicsit rásegített, plusz még az is hogy a következő ellenőrzőpont nem a vadászháznál hanem sokkal feljebb költözött. Itt már egy komolyabbat frissítettem, kólával, csokival, banánnal és iso-itallal készültem a kb. 3 perces megállás alatt a záró 5 km-re. Az előző emelkedő végén éreztem hogy a vádlim már görcs-határon van, így óvatosan kezeltem a sárga kereszten kezdődő emelkedőt, sokan el is futottak mellettem, itt már volt egy olyan baljós érzésem hogy ki fogok csúszni a tervezett időmből, ugyanakkor még reménykedtem is, mert arra gondoltam hogy talán maradt pár tartalék percem az egyébként nagyon jóra sikerült első 14 km-ből. A szalagozás kezdetétől igazából már nyomni kellett volna egészen a célig, hiszen nagyon lapos szakasz, a végén pedig lejtő következett, egész Telkin át. De sajna már nem vitt a lábam. Így igazi hajrá helyett közepes tempóval érkeztem a célba, ahol a gyanúsan kevés éppen befutó emberkét látva arra következtettem, hogy bizony a középmezőny végére kerülhettem.

Aztán mikor lenyomtam az órám, láttam hogy igen: bizony 8 perccel kicsúsztam a tervezett időből, sőt, tulajdonképpen még többel, mert az utolsó ellenőrzőpont áthelyezése miatt rövidebb lett a tényleges táv. A tempóm így 6 perc/km-nél lassabbra sikerült, ami eleve elég ciki, azért most már elvártam volna magamtól hogy 26 km-en ne történjen ez meg. Persze az is igaz, hogy a 820 méter szintemelkedés még egyelőre sok nekem. Összességében azért nagyon jól esett a futás, nagyon szép volt az erdő, tetszett az útvonal, és jó volt kicsit megint feszegetni a határaimat. Csodák pedig nincsenek: amíg az edzést nem veszem komolyan, és nem csinálom fegyelmezetten (márpedig nem), addig nyilván lassú a fejlődés. De nem is bánom, egyelőre sokkal fontosabb hogy mindig jól érezzem magam, és ez most is sikerült.

részletes eredmények itt találhatók

Őszi Boróka 2013

Sokáig gondolkodtam, de semmilyen frappáns cím nem jutott eszembe ehhez a bejegyzéshez. Vagy csak az ihlet hagyott el, vagy lehet, hogy a verseny emlékeiből nem jött semmi átértelmezhető tanulság.

Nagyon kellemes őszi időt kaptunk Bócsára, pedig volt már Borókákon havas eső, szakadó eső, erős szél és minden földi jó, ám ez a mostani alkalom igazán problémamentesre sikeredett - az időjárás szempontjából. Ennek bizonyára örült az a nem kevés ember is, aki a versenyközpont helyszínén szombaton részt vett a Böllérfesztiválon. A disznók elvéreztetése szerencsére hajnalban megtörtént, maximum a felvezetők találkozhattak megbotránkoztató maradványokkal. Mi már szinte a készre sült végterméket láttuk odaérkezve.

Kései rajtidőt kaptam, csak hogy a családi gyerek-felvigyázás lebonyolítása sikerülhessen, a rajt felé kocogva eléggé magányos harcos érzés kapott el. Egyébként nem olyan rossz a végén indulni, főleg az olyan labilis alkatoknak mint én vagyok, akik mindenféle a pályán keresztbe futó, vagy majdnem a következő pont felé haladni látszó emberre képesek rámozdulni. Így viszont örülhetek a saját döntéseim adta szabadságnak. Persze tegyük hozzá, ezen a terepen az SI-doboz nem túl távolról hallható csippanása néha felér a megváltással. Szép hosszú átmenettel kezdtem, így utólag nem állítom hogy a legoptimálisabb megoldást választottam, de ott és akkor úgy éreztem magabiztos volt a pontfogás. Ezzel a tudattal mentem tovább, és ez nagyjából ki is tartott az egész pályán, kivéve a 11. pont körüli elkeverést. Ott valóban elvesztettem a fonalat. Említést érdemel még a 18. pont, ahol atom biztosan haladtam amerre kellett, de a tisztások adta átjáró után az erdőbe kiérve és jobba fordulva, valahogy nem stimmelt a térkép és a látottak. Így ott is elidőztem egy kicsit, mire meglett a helyes megoldás. Az órára csak a célba érkezés után néztem rá, és eléggé megdöbbentem, ennél azért sokkal jobb időre számítottam. És egyébként teljesen jó érzéssel jöttem be, de aztán hamar be kellett látnom, hogy nagyon nem volt szép ez a futás. Főleg miután otthon kielemeztem a pályát, totális volt a döbbenet. Rengeteg apró baki, felesleges kerülő, rossz útvonalválasztás, rossz kifutás a pontról. És ezeket ott kint mind nem is éreztem. Érdekes kettősség.

Másnap egy kicsit félve is indultam, mert én voltam az elején, és a beérkezésemtől függött hogy Eszti időben el tudjon indulni. Az előző napi 80 percem mellé hozzáraktam hogy hosszabb is lesz a pálya, így arra jutottam hogy nagyon össze kell szednem magam. Vészforgatókönyvként ott volt, hogy ha nagyon elbénázom, inkább bejövök félpályáról. Ilyesféle gondolatokkal vágtam neki a remek ferde északos térképen látott pályának, két fontos dolgot mormogva: domborzat, és irány. Ez az a kettő amiben szombaton gyenge voltam. Most sokkal árgusabb szemekkel néztem a tájolót, és próbáltam előre látni minek kell következnie. Nehezen indult a dolog, már az 1. pont keveréssel kezdődött. Pedig pont ezt domborzatból kellett volna fogni. De nem éreztem baljós előjelnek, nyargaltam tovább. Picivel jobban ment mint előző nap, kevesebb volt a keverés és gyorsabban is korrigáltam, persze már negyed távon látszott hogy ez azért technikailag sokkal könnyebb a pálya, inkább futósabb. A 15. pont totális bozótban lévő tankbeállója cseles volt, de itt nagyon jól jött hogy biztosan tudtam hol keressem. A 17. pont viszont különösen kegyetlen és gonosz kihelyezésre sikeredett. A kis kúpot ugyanúgy legalább hármas zölddel rajzoltam volna, őrületes ősbozótot találtam ott, ha tudom, inkább nagyobbat kerülök. Utólag visszanézve ebben a pályában is volt sok apró bizonytalanság és felesleges kerülő vagy rossz útvonal. Kiemelendő azonban a 18. pont átmenete. Ha közvetlen tisztás kapcsolatokkal akartam volna megoldani, akkor jelentőset kellett volna jobbról (északról) kerülnöm. De úgy éreztem remek megoldás a kettes-egyes zöld megoldás a nyeregbe, és/vagy a kis kúpról (határkő segít) leesni. Na ez nem jött be. Már a kúpra feljutásért is majdnem az életemmel fizettem, utána lefelé ugyanúgy kerülnöm kellett.

Vasárnap egészen értelmes idővel érkeztem a célba, az eredményem tényleg a saját (megszokott) formám támasztotta alá, 29 indulóból a 9. lettem. A csúfos szombatot (29/20) ez némiképp szépítette, összesítésben a 11. helyen végeztem a 24 fős M40-es mezőnyben. Ámde igen jól éreztem magam, tetszettek a pályák, és továbbra is megmarad a borókás terep iránti rajongásom. Majd jövőre szépítek ;)