2012. december 23., vasárnap

Decemberi történések

A futást komolyan vevő sportemberek télen "alapoznak". A tájfutók is. Én is - persze csak a magam módján, mert lássuk be barokkos túlzás lenne a tevékenységeim összességét alapozásnak nevezni.

Eleve már az nagy csoda hogy rá tudom magam beszélni a téli mozgásra. Írtam már régebben, a tél számomra továbbra sem a futás számára ideális évszak. Persze ahogy telnek az évek és kopnak a futócipők, én is változom. De persze ez kevés lenne a változáshoz, kellett egy motiváció. Ez pedig életem első (már nagyon várt) F40-es HOB-ja tavasszal. És ha már ennyire várom, ne legyek már annyira nyamvadt a téli leülepedéstől. Ezért határoztam el tehát a szinten tartást. A tervek szerint decemberben heti 20, januárban és februárban pedig heti 25 km minimális futott távot írtam elő magamnak, lehetőség szerint havi legalább 1 hosszabb (15-20 km) futással.

A kis futásokra remekül alkalmas piciny lakóhelyünk, elkezdtem kitapasztalni a kisebb-nagyobb lehetséges köröket, amelyek időjárástól, és lelki állapottól függően variálhatók. Aztán ugye remek móka bekapcsolódni a TTEV sorozatba is, rögtön az első alkalommal ott is termettem Csákberényen. Bár egyébként a kocsiból való kiszállásra is komolyan rá kellett beszélni magam: hideg volt, metsző hideg, és erős szél. Nem a leghosszabb pályát vállaltam be, amely minimum hat és fél kilométernyi mókázást ígért a Vértes lábánál. Serényen neki is kezdtem, de aztán a kettes felé menet kéziféket kellett húznom, mert elsőre célt vétettem. Pedig tuti jó irányt tartottam, a nyomvonalon látszik is, viszont olyan mintha az 1. pont mesterséges tereptárgya nem jó helyen lett volna, hiszen látszik hol törik meg a vonal. Na mindegy, aztán a jelleghatárokról kis kerülővel helyreraktam magam. Aztán sokáig szépen mentek a dolgok, majd jött a nap tévedése, a 8-9 átmenet. Amit így utólag nagyon sajnálok, mert egyébként szuper futás lett volna. Az utolsó völgyből kimászva kicsit elkezdtem jobbra húzni, amit nem vettem észre, a jellegfa pedig jól becsapott (a felső helyett az alsóhoz keveredtem). Így már persze hiába kerestem a tető szélén a bozótost. Persze érthetetlen hogy megint előjött a régi hibatípusom (amit azt hittem levetkőztem már végre...), és elég nagy, 250 méteres szórással rohangáltam pontot keresni. Na itt elhasználtam legalább 6-8 felesleges percet. Aztán a 11-es után beért Jankó Tomi (ezt pedig nagyon el akartam kerülni), és persze nem igen tudtam lehagyni, pedig a 14. és 16. pontokra is előbb értem oda más útvonalválasztással, de hát Tamás gyors. Végül közel 8 km futással 54 perc alatt értem be, ami simán lehetett volna ötven alatt, ha nincs az az egy buta hiba.

A szempilla-lefagyás
 fura érzés volt :)
Karácsony előtt pedig az első hosszú futásomat egy 15 km-es Nagy-Kopasz mászással kívántam megvalósítani, de az aznapi nagy havazás közbeszólt, és végül rövidítettem, így 12 km maradt csak. Ilyen időjárási körülmények között még sosem futottam, és elképzelésem sem volt hogy megy majd. Hideg nem volt (kb. -1 fok körül), de egyrészt frissen esett 3-5 cm hó borította a terepet, másrészt még közben is becsületesen havazott, plusz elég erősen fújt a szél. És pont úgy mint a kerékpárosoknál, itt is érdekes mód sosem akaródzott hátszél lenni. Hiába körpálya volt, szinte mindig az arcomba kaptam a havat. További nehezítés volt, hogy a két nagy felfelé menő szakasz jó részét enyhén szökellve kellett futnom, mert erősen csúszott. Ja, persze nem szögest vettem, csak sima futócipőt. Tudom, aki hülye haljon meg :) de számítsuk ezt sportszerű nehezítésnek. Viszont pozitívum hogy a légzésemre szerencsére végig tudtam figyelni, ami nálam nagy szó. Fizikailag abszolút nem fáradtam el, maradt tartalék, de nem kockáztattam a vacak időben az ünnepekre történő esetleges megfázást. Összességében tehát jó volt, 6:12-es átlagtempóval ment a 12 km és 350 m szintemelkedés. 
Részletes információk a futásról itt: http://connect.garmin.com/activity/253740301

És mivel idén már biztosan nem leszek aktív itt a blogban, ezúton kívánok minden kedves (lelkes) olvasómnak vidám, szeretetteljes Karácsonyt, és örömteli, sikeres új esztendőt!


Bookmark and Share

2012. december 1., szombat

Kis verseny - kis hibák

Egy kicsit csaltam a címmel, mert igazából nem is kis hibákról akarok írni, hanem csak egy friss élményt és a hozzá kapcsolódó gondolatokat megosztani.

Hétvégén Almásfüzitőre látogattunk, családostul, hogy részt vegyünk a Komárom-Esztergom megyei kupasorozat záró kis versenyén. Eszti és Kiskópé elindultak a "C" pályán sétálva, én pedig a leghosszabb, "A" pálya kihívását választottam. Bár a verseny jórészt a házak között zajlott, némi terepszerűséggel fűszerezve, parktájfutás létére a táv miatt (> 6 km) sprintnek már nem volt mondható. Maroknyi versenyző, alig több mint 50 ember gyűlt össze a versenyközpontnak kinevezett kis sörözőben. Ettől persze olyan kellemesen családiassá vált az egész, inkább csak egy jó edzésnek tűnt mintsem komoly versenynek. Ezt az érzést még erősítette a rajtlista nélküli szabad indulás.

A pálya egy jó része a házak között tekergett, kisebb része kiszaladt az ártérre, de igazából az egész nem okozott (nem is okozhatott senkinek) nagy fejtöréseket. Saját erőmből 5 perc/km körüli átlagtempóra futotta, ezt rontotta néhány megtorpanás, pár pici hiba. Rögtön az elején gondolkodóba kellett esnem: a 4. pont bójáját már a torony felé futva láttam a felső szinten, de nem néztem elég magasra :) volt még egy szint. A térkép persze segített, hiszen a középen lévő dobozon nem az én kódom szerepelt, így muszáj voltam rájönni a helyes megoldásra, és felfutni a felső emeletre a valódi pontomért. De fél percet biztosan buktam. Mint kiderült, sokan nem másodperceket, hanem egész eredményüket bukták - valószínűleg nem nézhették a térképet (pedig a pont sorszáma mögött a kódja is ott volt), így rossz pontot dugtak. Összesen öten jártak így pórul a 14 fős mezőnyből - ez eléggé meglepő. Persze volt aki a verseny végén elég erősen szidta a rendezőket hogy ilyet nem lehet, és hogy a szimbol is rossz volt (egyébként tényleg furcsa volt a 4. pont sora, de a "tetején" pontosítás segített), de volt aki mosolyogva fogadta a disq. hírét. Egy picit én is morcos lettem, nem itt, hanem a saját nagy hibámnál, ami viszont egy percet jelentett: a 6-7 átmenetben bizony hiányzott egy a térképen jelölt ösvény, az egyes zöld meg áthatolhatatlan volt. Így visszafordulásra és kerülőre kényszerültem. De azért ez belefért, annál is inkább mert ha az optimális útvonalat választom, közelébe nem kerülök ennek a térképhibának.

Mindent összevetve kellemes kis verseny volt, külön tetszett a szervezés, a hangulat, a jó kis közös ebéd a végén. És még nevetnivaló is maradt amíg végignéztük a megyeiek éves teljesítményének elismerésére rendezett díjkiosztót.



Bookmark and Share

2012. november 21., szerda

Papa-baba futam pírtón - Őszi boróka 2012

Nos, ez több szempontból sem egy klasszikus Boróka Kupa volt. Egyrészt mert nem a Kaskantyú vagy Bócsa körüli rekettyésben rendezték, másrészt mert nyílt kategóriában indultam, harmadrészt pedig mert szándékosan megnöveltem a testsúlyom 8 kg-mal és lemondtam a futásról.

Az utolsó indok némi magyarázatra szorul, bár gondolom aki ismer hamar kitalálta: ezen a gyönyörű napsütötte hétvégén a valódi versenyzés élményét átadtam drága szeretett feleségemnek (valljuk be neki azért jobban is áll), én pedig magamra rögzítettem fél éves korát betöltött Kiskópénkat és úgy vágtam neki mindkét nap a terepnek, könnyített kihívással.

Tekintve hogy nyílt kategóriában és sétálva közlekedtem, a pályaelemzésektől eltekintenék, az agyi kapacitásom (már ami a tájékozódási készséget illeti) igen csekély részét kellett csak használnom, bár azért ahol lehetett vittem bele némi extrát. Futás hiányában fizikailag sem merülhettem ki. Amiről viszont írni szeretnék az nem más, mint az egyébként abszolút nem szokványos mozgásforma tökélyre fejlesztése érdekében tett lépéseim. Mert lássuk be: nem mindennapi megoldásokat igényel ha az ember egy gyerekkel a hasára kötve igyekszik hatékonyan haladni a terepen.

Első nap
Először is két fázisra kell osztani a gyerkőc viselkedését, ami jelentősen befolyásolja a haladást. Van az ébrenléti és az alvással töltött idő. Mindkét állapot más-más hozzáállás igényel. Az első esetben gondos apuka bizony nem hagyja hogy a gyerek csak úgy unatkozzon a hordozóban zötykölődve. Először is beszélni kell hozzá, ami egyébként kimondottan hasznos is tud lenni, mert például miközben elmondom miként közelítem meg a következő pontot simán lehet hogy rájövök: ez hülyeség. A kimondott dolgok - még ha triviálisak is - mindig erősebben érvényesülnek. Persze el kell fogadni, hogy a hátam mögött érkező másik versenyző a takarás miatt nem látva a gyereket okkal néz hülyének hogy mit dumálok itt ahelyett hogy gyorsabban mennék. Ezen túl lehet hogy a puszta beszéd nem köti le a gyereket, az én esetemben szükség volt valamire amivel a kezében babrálhatott. Szereti a faleveles ágakat, de egyrészt valamiért inkább örökzöldek voltak a környéken, amin eredetileg lomb volt az meg lehullott. Ha meg találtam egy csenevész ágat 5-6 levélkével, odaadtam neki, a gyerek megrázta, és a leveleknek annyi. Hiába no, ez a ősz. További lefoglalást segítő elemek még a menet közbeni lovacskázás (hangutánzás rugózó mozgással), és az éneklés, ez utóbbi mindig bejön, de a külvilág ez esetben is érdekesen reagál - ezt kezelni kell.

2. nap
Szerencsére ebben a fázisban keveset töltöttünk, mert Kiskópé elég hamar bealudt rajtam: első nap a 3. második nap pedig az 5. átmenetben. No ilyenkor megnyílnak a lehetőségek. Egyik kezemmel biztos tartás adtam a fejecskéjének, másikkal átfogtam a hordozót hogy ne mozogjon menet közben. A térképet igyekeztem minél kevesebbszer nézni, hogy ne kelljen a kezeimet sokat használni. És a lényeg pedig: a minél gyorsabb haladási technika. Klasszikus futásról szó sem lehetett. Mindenképp a gyalogló mozgást kellett felgyorsítani, illetve megoldani hogy a felső testem ne mozogjon. Ehhez berogyasztottam, és így a hajlított térdem mint egy rugó fogta fel az egyenlőtlen terep okozta kilengéseket, ily módon haladtam úton, nem úton egyaránt. Hát mit mondjak, érdemes kipróbálni, extra fárasztó. Ráadásul marha jól be is öltöztem, mintha túrázni mennék (ez nem is értem honnan jött, de mindegy), így 10 perc után úgy izzadtam mint a ló. Főleg a második nap voltam közröhej tárgya a célba érkezés után.

De a terv sikerült. Gyerkőc jókat aludt, a pályán jól haladtam, és akárhogy is de egészen elfogadható időkkel értem be. És mondani sem kell, nagyon élveztem az egészet. Utólag bevallom: az is örömet okozott, hogy a lassú mozgásnak köszönhetően soha nem mentem semminek mellé, sőt, alapvetően mindig jó előre tudtam hol lesz a pont, szép tiszta átmeneteim voltak, kevergésről szó sem volt. Ja, és persze egyik nap sem használtam tájolót, egyáltalán, egy picit sem.

A két nap összesített eredményében végül a 16 darab értékelt versenyző közül az 5. helyet foglaltam el. Minden hasonló cipőben járó apukának és anyukának javaslom kipróbálásra ezt a "sportot" :)

Bookmark and Share

2012. november 5., hétfő

Ember küzdj! - Őszi Spari 2012

"Lehettem volna..." - énekli Charlie egyik dalában, és énekelhettem volna ezt én is vasárnap. Pedig nem voltam messze a kitűzött céltól.

Az eddigi Spari kupák nem épp sikertörténetek voltak. Valahogy úgy mint az OB-k esetében, nem tudtam felnőni a kihíváshoz. A Vértes sűrű csipkéi és szabdalt trükkös terepei valahogy mindig megtréfáltak. Most egy 24 fős mezőny várt rám 35Br kategóriában, és egy tök ismeretlen terep Pusztavám környékén. Mindkét napra csekély négy és fél km körüli pályahossz volt előirányozva, ahhoz viszont tekintélyes szintemelkedés, 180-200 méterek társultak. Szóval látszott hogy nem csak az agyamat kell majd használni, hanem némi lábizmot is. Ez persze az én szintemen előnyre is váltható.

Ettől függetlenül minden különösebb várakozás nélkül indultam neki szombaton a pályának, azon általánosan működő jó tanácsot mondogatva magamban hogy nem elkapkodni az elejét. Nos, hiába minden, elkapkodás ugyan nem volt, de némi eltévelyedés igen. Az első pont még hagyján, szépen átugráltam tisztásról tisztásra, harmadikra meg is lett az enyém, alig voltak távolságok. De a kettes pont ... én nem is értem, szinte csak rám nem üvöltött az a nyavalyás szárazárok. Az volt ám a baj, hogy azokra a fránya jelleghatárokra apelláltam, azok meg aztán végképp nem jöttek. Itt oda is lett vagy két perc, üsse meg a kavics. Aztán nekilódultam, mi több, igyekeztem tempót is belecsempészni a futásba. A hetesre egészen határozott tervem volt, és nem az hogy szembe átfutok, hanem hogy a zöldet balra kerülöm, de kicsit túlfutottam az úton. A részidők alapján max. fél percet bukhattam. A nyolcas bizony megtréfált, domborzatból próbáltam tájékozódni, és kicsit fölémentem, pedig tudom jól, hogy az ilyen tereptárgyakat épp hogy alulról kell becserkészni mert onnan láthatók. Na mindegy. Ezután a pálya egyetlen útvonalválasztós átmenete (8-9) következett, aminek végrehajtását már az elején megterveztem, és szerencsére a tervek alapján végre is hajtottam. Persze most már nem így csinálnám, hanem szépen fent körbe a széles úton és a nyiladékon. De a részidők alapján mégsem volt ez rossz döntés, a folyamatos futással a 3. legjobb részidőm lett. Ezután már sétagalopp volt a pálya, tekertem ahogy tudtam, sőt a 12. pontra átmenetet is nyertem, és végül 46 perc alatt sikerült beérnem az 5,5 km tényleges futás után. Nem értékeltem túl jónak az eredményt, így aztán nagyon meglepődtem mikor este az eredménylista 5. helyén találtam magam. Hopp!

Arra gondoltam, az a két hely igenis javítható, hisz 5 perc bagatell hibám volt, és ki sem futottam magam rendesen, másnap egy jobb tájékozódással és kicsit nagyobb erővel simán dobogóra küzdhetem magam. És ezzel elő is állt a terv vasárnapra. Próbáltam visszaemlékezni a Kalocsa Kupás jó futásom lelki állapotára, és ahhoz hasonlóval nekiindulni. A térképfelvétel és az indulás közötti egy percben végignéztem a pályát, és rögzítettem mik a kritikus pontok. Szerencsére technikailag könnyebbnek ígérkezett a feladat. A kezdés jól sikerült, a négyes pontig jó tempóban és hibátlanul mentem. Itt még dobogós is voltam. Aztán jött az előző napéhoz hasonló egyetlen komolyabb átmenet, amire meg is volt a jó terv, de feltehetőleg a kimászás okozta befáradás sajnos egy rossz döntéshez vezetett: a völgy oldalában ahelyett hogy picit is a tájolómra néztem volna, megpróbáltam "érzésből" menni, aminek csúfos vége lett. Ráadásnak a tipikus béna hiba is bejött: megláttam egy emberkét futni "valami felé", és hát szinte tudni véltem hogy az csak az én pontom lehet. Hát a nagy frász fenét. Nagyon durva hibát vétettem, mintegy 200 méterre lévő másik gödröt fogtam meg. Ejjj. Kár volt ezért. Utána már hiába tekertem, hiába mentem végig hiba nélkül, futottam ahogy tudtam, a szombatihoz hasonlóan csak az 5. helyet sikerült megszereznem a 46:39-es időmmel. Pedig nyertem a 6. átmenetet, és a befutót is (ez utóbbit jócskán).

A két nap összesített eredményében végül a 4. helyen végeztem, 2 perccel és 22 másodperccel lemaradva a dobogóról. Pedig nagyon ott lett volna az ha kicsit jobban figyelek. Sebaj, élveztem a küzdelmet, és vasárnap az egy hibától eltekintve jó volt a végig tempós futásom és szinte hiba nélküli tájékozódásom. A Kalocsa Kupás élményeket is belevéve, azt hiszem lassan tényleg lesz mire építkezni.

Bookmark and Share

2012. október 24., szerda

Viszlát 35! - ONEB 2012

Ééééééés igeeeeeeeen! Ez volt a legeslegeslegutolsó bajnokság amit ebben a nyomorult (értsd: embert próbáló, minden erőmet kifacsaró) F35-ös kategóriában kellett futnom! Hurrá!

Bár jobban belegondolva, ha két évvel előbb ismerkedem meg a tájfutással, akkor meg mehettem volna zöldfülű nyamvadtként a 21-es fiúkkal versengeni. Szóval a fene tudja, viszonyítás kérdése, jó volt ez így. Mindenesetre abszolút örülök hogy jövőre a 40-be lépek. Bár, ezt a szuper mecseki bajnokságot F40-ben sem tudtam volna sokkal jobban abszolválni. Hiába lettek volna lényegesen rövidebbek a távok, de látszik hogy nem azon múlott. Egyszerűen még mindig "nem vagyok felnőve a feladathoz".

A szombatra a meteorológusok által ígért borzalmas eső elmaradt (bezzeg vasárnap...), és egészen kellemes futóidőben, bár enyhén vizes talajon vághattunk neki a selejtezőnek. Időtlen idők óta nem volt 15000-es térkép a kezemben, és bár tudtam hogy az lesz, mégsem készültem rá eléggé, és bizony eléggé mellbevágó volt a látvány. Ráadásul trükkösen közel volt az egyes pont, ahová teljesen magabiztosan érkeztem, majd megtorpantam, és nem láttam semmit. Pedig kiderült hogy bizony jó helyen álltam, és még azt is jól tettem hogy a megtorpanás után alaposan kiolvastam a térképet. De mégsem bíztam eléggé magamban és tovább mentem egy vízmosásnyit. Aztán ki az útra, majd oda-vissza újabb túrás és oda kerültem ahol először is voltam, de ezúttal türelmesebben bizony meglett a pont. Én állat. A kapkodás ugye, az a vesztünk. Grrrrrr. Aztán a négyesig jól mentek a dolgok, ám a 4-5 között béna volt az útvonalválasztásom, nem vettem észre a nyiladékot, illetve állandóan lecsúsztam a tervezett irányról. Aztán a hatos felé tovább ment a bénázás, őrült nagy kerülőt tettem tök feleslegesen. Természetesen a nyerget céloztam, de sehogy sem akart összejönni, nem is értem, pedig annyira egyértelmű volt a domborzat. A 6-7 épp jól sikerült, de a 7-8 megint óriási önszívatássá fajult. Vagy csak ennyire tetszett ez a szép szabdalt terep hogy kimondottan élveztem a sok ott töltött időt :) ezután helyére kerültek a dolgok (vagy a pontok lettek könnyebbek), és a célig már hiba nélkül elnyargaltam. A 12-13 útvonalválasztásán lehetne vitázni, én egyértelműen a hosszabb úton futást preferáltam, ezért döntöttem így, szerintem a másik lehetséges (jelleghatáros) verzióval sem lettem volna ott hamarabb. Az időm kimondhatatlanul pocsék lett, a 7.5 km / 340 m-re kiírt pályán végül 10(!) km-t futottam 89:44 perc alatt, ezzel a 26 fős mezőny 22. helyét foglaltam el.

Tekintve a létszámot és a versenyszabályzat idevágó pontját pechemre "A" döntős lettem. Ami nem vetített előre túl sok jót vasárnapra. Hasonlóan ez előző 3 év eredményeihez az utolsó helyek egyikében reménykedhettem. Ráadásul szottyos párás esőre álló idő lett, kellemetlenebb mint előző nap, ráadásul hosszabb távra. De azért töretlen lelkesedéssel vetettem magam a pályába, már csak azért is mert a rajtban kis családom drukkolása indított :) az egyes pont most szépen jött, ami mindig jó mert önbizalmat ad a folytatáshoz. Sőt, a 7. pontig szépen meglett minden, igaz nem túl gyorsan (volt két borzalmasan hosszú és nehéz átmenet), de legalább keverés nélkül. A 7. pont kicsit felbosszantott, egy bevágással keletebbre vártam a térkép alapján, meglepett ahol megtaláltam. Aztán a 9. felé sem örültem, képtelen voltam magam átverekedni a szedres-tüskés nyiladékon, pedig annyira jó irányt vettem fel, mégis kerülni kellett. A nap über hibája pedig a 10. pont volt. Igyekeztem szépen szintezni, de valami elképesztő módon lecsúsztam, és ezt ott nem is érzékeltem. Szerencse hogy volt jel, amiből észrevettem és viszonylag hamar helyre raktam magam. Nem is értem, mert utána pedig a hasonló nehézségű 10-11 átmenetet gond nélkül vettem. Frissítő után még egy nagy kihívás volt a 16. felé, aztán máris az átfutón találtam magam. Az elején már kinéztem hogy csak egy kis köröm lesz, 15 percre saccoltam, de hát sokkal több lett belőle, pedig csak a 25. ponttal vacakoltam plusz másodperceket, a többi rögtön jött. Persze a haladás lassú volt. Hát erre a napra sem mondhatom hogy eget rengető eredményt hoztam össze, a 9.2 km / 500 m-es pályán végül 12 km-t futottam, 124:11 perc alatt, frankón mint egy kényelmes erdei túratempó. Megjegyzem, 76 perc körül nyerték a kategóriát (elképesztő). Így egy helyet javítva a 24 fős mezőny 19. helyén landoltam. De: az eddigi összesen négy ONEB közül még így is ez lett a legeredményesebb.

Bookmark and Share

2012. szeptember 29., szombat

Minimum mini-Mom

Érdekes jelenség volt ez a 2012-es MOM kupa: inkább egy túl jól megszervezett szerdai kisversenyre hasonlított, ami a terepet és a pályát illeti, persze a MOM-os pályakitűzés profizmusával.

Meglepően kevesen voltunk, talán még kevesebben is mint a mostanság KST által szervezett szerdai 3sz-eken előforduló 120-130 emberke. De nézzük ennek a jó oldalát: nem voltak nagy tolongások sem a rajtban sem a pályán. A jó futók alul-reprezentáltsága nagyon valószínűséggel a terepválasztásnak tudható be: a Csillebérci Ifjúsági és Szabadidő Központ az emberek tudatában egy nagy zöld placsni pár épülettel, és inkább szerdára való mintsem hétvégi nagy futamra. Én is szerdai kisversenyen ismertem meg ezt a terepet, nem mondom hogy szerelem lett első látásra, de azért van benne fantázia.

Summa summarum, nem túl nagy izgatottsággal álltam be a rajthelyre, nagyon kicsire sikeredett megint a mezőnyünk, tisztán látszott hogy kis odafigyeléssel fel tudok férni harmadiknak a dobogóra Venya és Süsü mögé. Bár rontotta az esélyeimet hogy a pályák várhatóan inkább csak fizikai kihívást jelentenek mintsem szellemit. Az egy perces nézegetés alatt a rajtban gyorsan megszemléltem milyen kört kell menni, és ez alátámasztotta az előző felvetésem. Így aztán egy közepesen erős tempó mellett döntöttem, aminél még biztosan tudok megállás nélkül tájékozódni. Az 1-2 átmenet azonban előrevetítette hogy figyelni kell, mert roppant gyorsan jönnek a dolgok, főleg az erdőben. A 13-14-15 rafináltságát úgy védtem ki hogy az első felé futva megnéztem egyszerre mind a hármat, megjegyeztem kódokkal együtt, így felnézve a terepre ugyan nem túl gyorsan de magabiztosan, hiba nélkül jöttek a pontfogások. De hogy ez a nap se maradjon hiba nélkül, az ez után következő átmenetet a 16. pontra alaposan elrontottam. És igazából így utólag sem értem miért és hogyan keveredtem a becsíkozott területre, valahogy rövidzárlatos lettem, és bizony eltelt 10-20 mp mire felfogtam mi történik, és kikeveredtem a katyvaszból. Aztán a végét megtoltam (nyertem is, nem kevéssel a 20-21 átmenetet), és nagy bosszúsan benyargaltam a célba. Úgy éreztem hogy a 16. pontba benne hagyott másfél percem túl sok ahhoz hogy labdába rúghassak a harmadik helyért. Ezért aztán nagyon izgultam mikor és be Süsü, akire kétszer is "rászámoltam" - nem tudtam hogy rajtidő módosítást kér, de aztán mikor ez kiderült, és tudtam mikorra kell beérnie ahhoz hogy elém kerüljön, minden másodpercben azt lestem mikor érkezik a befutóra. De nagy mázlimra az én időmön túl sikerült neki, így minden jó ha jó a vége alapon mégiscsak eredményesen zárhattam ezt a kis mókázást. A 3.6 km-re kiírt pályán végül 4.6 km-t futottam 25:37 alatt, három nyert átmenettel, ami a dobogó második helyét jelentette, több mint 4 perccel lemaradva Venyától és másfél perccel Süsü előtt. Bár tényleg nem volt igazi mezőny és nagyon csúnya volt az a másfél perces hiba, azért örültem hogy a nyakamba akasztottak egy érmet - ritkán adatik meg ez az öröm. 

Bookmark and Share

2012. szeptember 24., hétfő

Kalocsa Kupa 2012 - Na VÉGRE!

Négy évvel azután hogy elkezdtem a tájfutást, úgy fest mintha valami apró változás mutatkozna. Vagy csak szerencsém volt. Ki tudja.

Egy biztos: ez a mostani hétvége, a Kalocsa Kupa igazán nagyon jó emlékként, és példaként marad meg bennem. Mert az, amit ebben a két napban műveltem, végre - szerintem - igazi tájfutásnak nevezhető. Persze az is igaz, nagyon sok olyan körülmény volt ami abszolút kedvezett: nagyon jó helyszín (imádom az alföldi pályákat), jó térkép jó pályákkal (a szervezők erre garanciák voltak), és egyébként nekem is teljesen tökéletes kedélyállapotom volt (más az amikor már egy család szurkol az embernek). Az eredmény pedig meglett: mindkét nap egy-egy jó futás, a végén egy jó eredménnyel.

A szombati nap középtáv várt minket, mivel 21Br-be neveztem, mindössze 4 km-es pályával, 11 ponttal. Nagy lelkesedéssel vágtam neki a pályának, ügyelve arra hogy a kezdésben ne bakizzak, biztos ami biztos még a kis kúp szélét is érintettem :) de hát be kell melegedni. A 2-3 átmenetben kezdtem el érezni a terepet, és azt, hogy a tájolómon (iránytartáson) kívül a domborzat még az ami nagyon beszédes és nagyon sokat segíthet. Igyekeztem kitartóan és tempósan futni, az útvonalamon látszik hogy voltak ugyan kisebb bizonytalanságok, de azért szépen jött minden. Sokat segített a növényzet is, különösképp az erdők. A 9. pont felé vétettem egy komolyabb hibát, eleve teljesen feleslegesen felmásztam a kúp tetejére, onnan ráadásul (hiába néztem körül fent) rossz irányba jöttem le, majd kicsit belassulva kóvályogtam utána az erdőben mire végül helyre raktam magam és a pont irányába fordultam. Aztán a 10-11 már nagyon könnyű volt, igyekeztem ahogy csak tudtam megnyomni a végét, jól kifutva érkeztem a célba. 30 perc körülire vártam a befutást, a pálya közben nem néztem az órámat. A tényleges időm 27:30 lett (4600 méter tényleges futás után), amin meg is lepődtem, reménykedtem is hogy ezzel beférek az első ötbe, de sajnos nem így lett. Nagyon erős volt a mezőny, így csak a 7. hely sikerült a 24 beérkező közül. Azért ez jó érzés volt.

Így aztán vasárnap hatalmas lelkesedéssel vártam az igencsak kései (115) indulásom a normál távon. De abszolút nem bántam hogy teljesen a végén megyek (szombaton is így volt), jó az ha nem kell kerülgetni senkit, nem zavarnak egyéb pontfogások, szépen tehetem a dolgom pontról-pontra. A rajt helyszínéből és némi információgyűjtésből kiindulva arra vártam, hogy technikásabb terep lesz, ezért az elején igyekeztem nem elrohanni. Az 1. pont itt is olyan lett mint szombaton, biztos ami biztos jól körbenéztem a környékén. :) Aztán meglódultam, tempóra kapcsoltam, és a 13. pontig mintha zsinóron húztak volna, így utólag az útvonalamat nézve most sem csinálnék semmit másképp. Aztán valószínű itt jöhetett ugyanaz az elfáradás mint előző nap a 9. pont előtt. A 14. felé menet az útról letérve a kis gerincet megkerülve oldalazva akartam felhúzni a túloldalára megkeresni a kis völgyet, de elvétettem a dolgot, nem éreztem jól a magasságot, így sajnos lett egy kis megállás, toporgás, keresés. Persze csak körön belül, de akkor is jelentős hiba. Utána nagy bosszúsan, de amilyen gyorsan csak lehetett az utolsó két pont megfogása után rohantam a célba. A végén a mély homokon átfutás, az utolsó kis domb és a befutó nagyon kifullasztott, de megérte. Éreztem hogy sikerült jó időt jönnöm, és tényleg így volt. Az 5.3 km-es pályán 6 km-t futottam, méghozzá 35:09-es idővel. A tényleges távot nézve ez 5:53-as km átlag, amilyen jót még soha nem futottam semmilyen versenyen terepen. A vasárnapi eredménynek köszönhetően az összetettben is előrébb léptem egy helyet, így a 22-ből a 6. helyen végeztem a Kalocsa Kupán. 

tényleg elfáradtam

Abszolút jónak értékelem a helyezést, tekintve hogy milyen nevek előztek meg, és milyeneket hagytam magam mögött. Remélem a bevezetőben írtak közül az első igazolódik be, és ez nem csak véletlen volt. Én abszolút úgy érzem hogy tudatosan raktam magam oda mind fizikailag mind szellemileg ezen a hétvégén, és bár komolyan kielemezve a pályákat látszik, hogy szombaton 2-3, vasárnap kb 2 perc maradt benne a kóválygások miatt, de a régóta rám jellemző ügyetlen kapkodások, és indokolatlanul csiga tempó abszolút elmaradtak. Remélem hogy következő nagy versenyeken, nehezebb terepeken, komolyabb távokon is tudom majd hozni a jobb formámat.


Bookmark and Share

2012. szeptember 16., vasárnap

MTBO Biatorbágy kupa - egy átmentet diadala

A tájbringa versenyek, és az azon résztvevő versenyzők száma messze alulmarad a hagyományos tájfutásétól, pedig remek ez a sport - igaz a technikai oldala (magabiztos hegyikerékpár tudás + strapabíró kerékpár) sokakat elriaszt. Pedig itt jobban labdába rúghat akár az is, aki erős ugyan de kevésbé jól tájékozódik.

Kevésszer jelenek meg tájbringa versenyeken, a CSTSZ-re is keveset járok, de ez a biatorbágyi kis futam abszolút kapóra jött. Közel is van, és a terep/táv sem volt eget rengető. Mivel az elit pálya durván sok lett volna nekem, egyértelmű választás volt a 21B kategória. Külön kérésre a királyi "1"-es rajtidőt kaptam, ezzel elsőként indulhattam el a nem túl népes (alig 50 fős) futamon. Szoknia kellett a szememnek a térképet, ami persze teljese más mintha tájfutó térképet néznék, illetve a körülmények is mostohábbak: rázkódás és egy gyors tempó mellett kellett kibogoznom az átmeneteket. De aztán csak belejöttem. A pálya első fele kis gyorsulás után tartalmazott néhány gondolkodós részt, aztán jött egy nagy útvonalválasztós átmenet, majd pedig egyszerűbb pontok, közben egy erős mászással, a végére pedig egy hosszú hajtós befutó. Összességében nem volt nehéz a pálya, ám én azért elvesztegettem vagy 2-3 percet összesen a megállós térképnézegetéssel. A mászások jól mentek, a lejtők módjával, a befutót a végén meg tudtam tekerni. Végül a 8 km-es pályán 11 km-t tekerve 56:33-as idővel a dobogó legfelső fokára állhattam fel az igen csak picike négy fős mezőnyben. Az ugyanezt a pályát tekerő 13 fő közül pedig 2 perc lemaradással a második legjobb időt jöttem.

Nem, nem a babakocsi lett a második :) 
A részidőket kielemezve tisztán látszik, hogy a versenyt nem erővel, hanem egy jó döntéssel nyertem. Ez pedig a 3-4 átmenet megválasztása. A többség feltételezem hogy délről mászott fel a hegyre és vágott át rajta, én viszont kevesebb szinttel és lazább emelkedőkkel az északi útvonalat választottam, és ez bejött: 11:22-es időmmel jelentős (4 illetve 7 perces) előnyre tettem szert. Éljen a taktikai küzdelem!


Bookmark and Share

2012. szeptember 15., szombat

Taktikai K.O. - Pontbegyűjtő Csapatbajnokság 2012

Van az úgy, amikor nem elég a futás és a tájékozódás, taktikára is szükség van. Amikor nem csak magáért küzd az ember hanem egy csapatért. Remek lehetőség erre a Országos Pontbegyűjtő Csapatbajnokság, amit idén volt szerencsém először kipróbálni, a ROB utáni napon Uzsán.

A publikált térképrészlet előrevetítette hogy technikás pályák várhatóak, fizikailag sem könnyű, szabdalt terepen. A mi kis KST-s F125-ös csapatunk ráadásul olyan három tagból állt akik nemhogy még sosem futottak együtt, de alig ismerték is egymást. Kova és én szerencsére nem voltunk ismeretlenek egymásnak, de harmadik bajtársunkkal, Divin Gyurival még sosem találkoztunk. A közös megismerkedés után úgy döntöttünk, hogy mivel Kova fut a legrégebben, rábízzuk az elosztást, mi ketten Gyurival pedig vállalunk fizikailag nehezebb részeket mert feltehetőleg jobb (egymáshoz képest pedig egyforma) kondiban vagyunk mint Kova.
Elérkezett a rajt pillanata, szerencsénkre pont jutott egy kis asztalrész. A térképre pillantva nem is tűnt olyan bonyolultnak a dolog, jól látszott három kisebb pontcsoport északon, keleten és délen, a középsőket kellett csak szétdobni logikusan. De nem így történt. Legnagyobb megdöbbenésemre Kova elkezdte egyesével elosztani a pontokat. Közben vészesen halad előre az idő, egymás után rajtoltak el mellőlünk a csapatok, mi meg csak lelkesen osztogattunk. A bonyolultságra való tekintettel ráadásul után plusz összeolvasásra is szükség volt, a végén már Vöcsök (egyébként teljesen jogosan) odajött noszogatni minket hogy menjünk már. Végül 8(!) perc elteltével elindultunk.

A pálya egyébként jó volt, gyönyörű erdő, szép szabdalt terep, igazi csemege. Az elején igyekeztem biztonságosabban, lassabban menni hogy szokja a szemem és az agyam a dolgot, de a negyedik pontomra ("B") így is behibáztam kicsit. Utána már nagy hiba nem volt (csak egy kis túlfutás a "D" pontnál), persze így utólag látszik hogy sok útvonalválasztás inkább biztonsági, vagy fáradtságból fakadó volt, mintsem logikus. De mint kiderült, a végeredmény szempontjából ez nem számított. A befutópont előtt 100 méterrel találkoztam a szemből érkező Gyurival, megnyugodtam hogy akkor mi ketten tényleg egyforma erőben vagyunk és ezek szerint egyforma mennyiségű/nehézségű pontokat is kaptunk. Befutottunk a célba, ahol viszont Kovát teljesen kipihenve találtuk. Na ez gyanús volt. És valóban: míg mi Gyurival 96 percet küzdöttünk kint (én személy szerint 10 km tényleges futással), Kovának ez csak 82 perc volt.  14 perc különbség pedig sok. Plusz az elején a 8 perc elosztás, akárhogy is nézem 10 percet simán otthagyott a csapat a pályában. Mondjuk az is igaz, hogy fizikailag sem bírtam olyan jól mint sejtettem, a végén már sajnos gyalogolni kellett az emelkedőket, de egyébként ez a csapat többi két tagjával is így volt.

A végső eredményünkkel pedig a 20 fős mezőny 17 beérkezőjéből a 6. helyet foglaltuk el, ami így is szép eredmény (elsőre), de szomorú vagyok az elvesztegetett 10 perc miatt, miután 7 percre lett volna csak a dobogó. De a lényeg: amennyire tartottam eleinte ettől a fajta versenyzési formától, most egy csapásra úgy megszerettem. Szóval remélem nem az utolsó volt, és jövőre találok egy remek csapatot hogy újra kipróbálhassam a csoportos küzdelmet.


Bookmark and Share

2012. szeptember 14., péntek

ROB 2012 - a szokásos forgatókönyv

Jól esik, hogy versenyeken sokan kérdezgetik: miért ilyen csendes a blog. Hát kérem, így jár aki nem nagyon futogat, mert akkor nincs miről írni. Az OB-k viszont biztos pontok az eseménynaptárban, és ily módon biztos témák a blogban is.

Abszolút üdvözöltem az idei rövidtávú bajnokság helyszínválasztását, Zánkán utoljára (ha jól emlékszem) 1992-ben voltam pelyhedző állú kamaszként (voltak is mindenféle szerelmi kalandok mindenféle sátrakban ... bár érdekes, két évtized után visszatérve a helyszínre, abszolút semmit nem találtam ismerősnek). Már előző nap leérkeztünk a családdal, és gondoltuk kipróbáljuk a meghirdetett labirintus-mikrosprint huncutságot. Az elvonuló nyarat idéző kellemesen meleg délutánban jól is esett a séta az Óperencián túlra, ahol a rendezvény helyet kapott. Már a megtalálása is felért egy kalanddal, odaérve konstatáltuk hogy mi vagyunk az első lelkes vállalkozók a teljesítésre. Ez még nem lett volna baj (sőt), de az már erősen felbosszantott hogy első futóként az  összes dobozt én ébresztettem fel. No beérkezés után nem is rejtettem véka alá a mérgemet.

A szombati napról - hát hogy is mondjam csak finoman - látván az elért eredményemet és a felrakott pálya-útvonalamat, nem is igen lehet mit írni: jól látszik minden. Bár a tavalyi és tavalyelőtt két ROB-on sikerült az "A" döntőbe jutnom, és nem is annyira a mezőny végén, az idén a két durva hibám simán a "B" döntőbe repített. Pedig még ez a megfontoltan lassú tempó is elég lett volna ha jobban figyelek. Az elszállás a begyorsulós rész után a ligetesben következett be, egyszerűen nem figyeltem a 4000-es térképre, arra hogy minden nagyon gyorsan jön, plusz az iránytartással is komoly problémák voltak. Pedig így utólag valljuk be, bagatell könnyű pontok voltak, kicsit körbenézek és rengeteg segítségem lett volna: a 16. pont előtt észre kellett volna vennem tőlem balra mikor az út beér a két bokor közé. A 17. pontra pedig balra kifutva kellett volna indulnom. De sajnos kapkodtam és nem olvastam ki a térképet, így a végére nagyon csúnya idővel értem be. A közel 3 km-es pályán a 22 percemmel a 32 indulóból a 28. helyre érkeztem.

Ennek megfelelően a "B" döntő már nem annyira hozott lázba, és még a plusz egy órás (összesen több mint 120 perces(!)) karantén sem tudott lehervasztani, inkább csak egy kis kellemes levezető-futásra mentem ki. A pálya sokkal de sokkal könnyebb volt mint a selejtező, igazából mondhatom, hogy gondolkodást nem igényelt, csak futást. Mellémenés is csak egy pár méteres (pár másodperces) volt, még bőven a saját értékrendem tűréshatára alatt. A befutó előtt még igyekeztem megnyomni, hogy ne maradjak le nagyon az egy perccel később indult üldözőmtől, így a 2,5 km-es pálya végén 16:19-es idővel a 8 fős "B" mezőny harmadik helyére értem be. 

Ettől függetlenül szép emlék marad a ROB, szuper helyen voltunk, szuper időjárás volt, a pályák is jól sikerültek, és jó térképet is kaptunk. Az egyedüli negatív talán csak az elhúzódó döntő rajt miatti extra hosszú karantén volt, de azt is simán túléltem, tehát mit panaszkodjak. Ám továbbra is úgy fest - mint azt tavaly Vácon megállapítottam - hogy a ROB egyáltalán nem az én műfajom. Azért szeretem. Így is.

Bookmark and Share

2012. július 29., vasárnap

Bakonyi Pannon-kalandok

Emlékszem, eleinte mennyire féltem a számomra új terepektől, és mennyire azt gondoltam hogy sokkal-sokkal esélyesebb egy jó futásra az aki már ismeri az adott helyszínt. Mostanra bár teljesen megcáfoltam saját magam ezt az elméletet, mert persze hamar belátható : a helyismeret előny ugyan, de nem az egyetlen eszköz a jó futáshoz.

Aki legalább annyi ideje fut mint én, annak a fenti gondolat persze nem volt újdonság, de a régi tanítás szerint a triviális dolgokat kell leginkább kimondani (leírni). Na szóval, felkerekedtünk a kis családdal egy próba-hétvégére, hogy megtapasztaljuk hogyan viseli két és fél hónapos kis csemeténk az idegen helyszínt és az egész napos jövés-menéseket. Abszolút pozitív tapasztalattal távoztunk, pedig még csak azt sem mondhatom hogy minden körülmény tökéletesre sikeredett. A Pannon Tájfutó Napok pedig remek versenyt ígért, és azt is kaptunk.

Péntek délután Bakonybél környékén vághattunk le egy, a régi "Gigasprint"-hez hasonló rövid futást, 2 km körüli távval, és rövid, odafigyelős átmenetekkel a település környéki bokros domboldalakon. A térkép profi volt, így jó tájékozódással jót lehetett menni, az már indulás előtt tisztázódott bennem, hogy nem az effektív fizikai sebesség fog dönteni, hanem a fegyelmezettség. A teljesítés majdnem úgy sikerült ahogy terveztem, de az a majdnem egy több mint négy perces hiba volt, minek okán a harmadik helyet szereztem csak meg (három percre a győztes időtől).

Szombaton délelőtt tűző napsütésben Dudaron folytattuk, a felrakott térképminták alapján szintes terep és tiszta erdő ígérkezett. A 35Br mezőnynek 4,6 km légvonaltávot utaltak ki 200 m szinttel. Edzetlenségem okán itt sem a fizikai erőfölényben bíztam, közepes tempót de folyamatos futást terveztem. Csakúgy mint első nap, most is repülőrajt volt, indulás után pár méter múlva térképfelvétel, majd térképrajt. Régebben ezt nem szerettem, most kimondottan élveztem ezt a fajta indítást. Az első pont nem volt könnyű, persze kerülővel lehetett segíteni a dolgon, de én belevágtam irányba és nem hibáztam. Ezen felbuzdulva mentem tovább, szinte hibátlanul, már ami a pontfogást illeti, mert útvonalválasztásban sajnos hagytam kívánnivalót a pályában. Aztán a vége felé, csakúgy mint első nap ismét becsúszott egy nagy hiba, amit ismét elvitt 3-4 percet, így a végére 3:20 hátránnyal a negyedik helyen végeztem, összetettben tartva a harmadik helyezésemet.

Ez utóbbi adat az utolsó napi vadászrajt miatt volt fontos. Vasárnap is 4,6km km várt ránk, kevesebb szinttel, mint szombaton. Sajnos, a harmadik helyhez tekintélyes hátrány, 4 és fél perc párosult, amiből ahhoz hogy felfussak a második helyen előttem induló Herwigre, három percet kellett volna behoznom - ez szinte lehetetlen küldetésnek bizonyult. Pedig az első két pontra tökéletesen kezdtem, a másodikra nyertem is az átmenetet, de utána sajnos behibáztam a hármasra, ismét otthagyva másfél percet. Aztán jött egy rossz útvonalválasztás, majd meglódultam, de a vége felé a 15. pontból rossz irányba futottam ki, ami szintén elvett legalább egy értékes percet. Így tulajdonképp csak megőrizni tudtam a harmadik helyemet, de úgy hogy a harmadik napi versenyben külön a negyedik lettem. A harmadik nap nekem egyébként nehezebbnek tűnt mind fizikailag (a terep tagoltsága miatt), mind szellemileg (útvonalválasztások).


A végén persze örültem hogy felállhattam a dobogóra, még ha csak a legalsó fokára is. Bár három, önmagamhoz képest aránylag szép futás volt mögöttem, belül picit mégis mérges voltam. Mert szerintem ott lett volna simán egy jobb helyezés ebben, ha végig fegyelmezett tudok maradni. Az első két nap egyértelműen 1-1 átmeneten múlt csak a győzelem, az utolsó nap már több apróbb hibából tevődött össze. És persze az sem elhanyagolható tény, hogy a három nap összesen  15 (10, 3, 2) átmenetet nyertem, ilyen még az elmúlt majdnem négy éves pályafutásom alatt sosem volt. A végkövetkeztetés tehát most is az mint már oly sokszor: odafigyelés, fegyelmezettség, és inkább 5-10 másodperc idővesztés a térkép (átmenet, pont) kiolvasása miatt, mint több perc bukta a kapkodás miatt.

Mindeközben pedig, Eszti és Ádámka elindultak mindkét nap gyerekversenyén, hogy kicsi fiunk mennyire élvezte azt nem tudjuk, mert szinte végig aludt, de ez talán pont annak a jele hogy biztonságban (és jól) érezte magát Anyukára kötve az erdőben. A kapott különdíj pedig szép emlék lesz, köszönjük!

Bookmark and Share

2012. július 15., vasárnap

Bénázások hétvégéje - Simon Lajos emlékverseny, Komárom

Úgy látszik semmi nem szállt át rám a VB szelleméből, amíg Svájcban a lányaink és fiaink gyönyörű szép eredményeket futottak, én visszasüllyedtem a kezdők szintjére.

Adott volt a Simon Lajos emlékverseny jubileumi 20. kiadása, ezúttal országunk fő folyama mellé , északra vetett minket a sors, ám nem a hírhedt erőd bozótos környékét kellett feltúrni, hanem két másik helyszínen várt ránk 1-1 futam szombaton és vasárnap. Komárom mellett egy kemping adott otthont az első nap versenyközpontjának, és mire 11-et ütött az óra a hajnali 18 fokból hipp-hopp 30 lett. Az erdő ugyan hűvöset adott, de mellé nem kevés szúnyogot, főleg amikor az ember az indulását várta a rajtban. Az indulópont felé kocogva szétnézve az útról nem sok jót sejtettem: sok zöldet a térképen, sok bozótszaggatást a terepen. 5,1 km várt rám, légvonalban, de sejtettem hogy itt a terepen sok átmenetben a kikockázás lesz a megoldás. És lőn igazam, már rögtön az egyes pont felé. Na de mielőtt még végigmennék minden átmeneten, ugorjunk a végére, és legyen inkább csak egy alapos summázás. Nagyon csúnya, közel 61 perc után értem be a pályáról, elég elgyötörten, bár nem is annyira fizikailag, mint inkább agyilag. Pedig lássuk be, ez a pálya nem igényelt volna nagy tudást, csak egy kis odafigyelést. Attól függetlenül, hogy több helyen erősen vitatkoztam volna a növényzetrajzzal, csak magamat okolhatom a bénázásokért. Mert mind a három nagy hibámnál (1., 4., 7. pontok) alig pár méterrel suhantam el a bója mellett, így a sikertelenség oka egyértelműen a távolságbecslés hiánya volt, de az is elég lett volna ha felemelem a fejem és körbenézek. A 7. pont felé menet, a magaslestől támadva egyébként közel nem fehér volt az az erdő, és bár a bozótharc jól megkavart, ez nem mentesít a mellémenésem hibája alól. Na szóval, elég annyi hogy a 32 perces győztes időt majdnem megdupláztam, ez több mint szégyen. Nem is ragozom tovább.

A vasárnapi napon Komárom városában várt ránk egy kis lakótelepi sprint, ami igazán az én műfajomnak mondható. Nem mintha az erdőben futás frusztrálna, de emez jobban megy, és hát kit ne motiválna jobban az amiben több a sikere. 2100 méter volt a pálya, ami barátok között is "bruhaha" kategória, így tényleg nagy reményeket fűztem a teljesítéshez. Ideális futóidő kerekedett, az eső abbamaradt de friss illata és a 20 fokos hőmérséklet abszolút lelkesített. Gondoltam, jól kifutom magam, lesz ami lesz. És lett ami lett. Folyamatosan tudtam futni, bár nem néztem az órámra de sejtettem hogy jó tempóban. Két kis hibám volt, de időben korrigáltam, ez a berajzolt útvonalból látszik is, nem sok maradt a pályában. 13 és fél perc alatt értem be (egyébként 12-t irányoztam elő magamnak), elégedetten, aztán mikor kiolvastam, jött a hideg zuhany: "hiba, az 55-ös". Mivanmivan? De aztán a térképre nézve rögtön lejött, no igen: a szobor. Meg a figyelmetlenség, amivel jól benéztem a pontot, két szobor nem messze egymástól, persze az enyém körül kellett volna még két tereptárgy, de hát elmismásoltam. Szóval DQ, méghozzá jó nagy. Pedig az időm elég szép lett, de hát úgy fest gyorsabban ment a lábam mint az agyam kapacitása azt bírta volna. Illetve elkerülhető lett volna a dolog, ha: a., van pótszimbol és nézem; b., forgatom a térképet a szimbolért, de ez nem fért bele a gyors futásba; c., van a térképen a pontok mellett kód.

Így esett hát a bénázások hétvégéje, de sebaj, nem bánom, ilyen is kell. A sprint egyébként jó emlékként marad meg, a nulla edzés ellenére jól ment a futás, és egyszer sem kellett megállnom sem lihegni sem tájékozódni.
Mindeközben az Eszti-Ádámka különítmény babakocsis megoldással mindkét napi pályát sikeresen teljesítette a nyílt kategóriában. Ejha!


Bookmark and Share

2012. június 30., szombat

Családi délután a Gellért-hegyen

Hirtelen ötletként Ádámkánk - egyébként jól sikerült - orvosi vizsgálata után elugrottunk megnézni az épp aktuális 3sz viadalt. Na jó, nálam pont volt futócucc is.

És amíg én kicsit punnyadtan bukdácsoltam a hosszú pálya 29 pontja között, addig Eszti magára kötötte hét és fél hetes kisfiunkat, majd elindult begyűjteni a rövid pálya pontjait. A hegyoldalban végrehajtott hullámvasutazás, homokozók és mászókák kerülgetése, sőt a lépcsőkön baktatás sem tudta kizökkenteni álmából a kislegényt, így tizenhat dugókacsippantás és 50 perc elteltével a hős Anyuka megérkezett még mindig durmoló csemetével. És láss csodát: ezzel az idővel a 24. helyet foglalták el a 32 induló között. Ez azért nem semmi! 

Mindeközben hős apuka különösebb erőbefektetés nélkül lengedezett a délutáni melegben, izzadva a turisták között, akik közül páran a "kompetésőn, he?" kérdéssel fordultak utána, látva a tájidegen mozgáskultúrát, és a feladathoz képest indokolatlanul szigorú arckifejezéssel végrehajtott térkép-terep egyeztetését. Egyébként pedig meg kell dicsérjem a pályakitűzést, tetszett a kegyetlensége és rafináltsága egyaránt, bár ne lettem volna ilyen gyengécske. Kicsivel több mint 43 perc után be is érkeztem a célba, két ponton két perc hibát hagyva a tájékozódásomban. Aztán a pár nappal később kikerült eredményeken meglepetten láttam hogy a 42 fős mezőny 7. helyét csíptem meg. Úgy látszik még tart az előző bejegyzésemben is taglalt "B döntős szindróma" - vagy egyszerűen csak mindenki punnyadt volt a kezdődő nyári melegben.



Bookmark and Share

2012. június 26., kedd

Önmagamnak ellen - KOB 2012

Közel hat óra autókázás kétszer háromnegyed óra futásért - mondhatni luxus. De megérte. És nem csak a helyszínért, hanem ... nos akármilyen furcsa, a "B" döntőért.

Imádom Magyarország dombjait, hegyeit, keresztül-kasul túráztam már az országban, több mint tízezer km került a bakancsokba, túracipőkbe. Minden helyet szeretek, mindet másért. A Bükk az a "magányos farkas" számomra. Az Északi-középhegység részeként, de valahogy mégis méltóságteljesen áll, tiszteletre méltó különcségeivel: a fennsíkkal, a 900 méter feletti csúcsokkal, a kövekkel, az Őserdővel, és még sorolhatnám. Olasz-kapu és környéke (Zsidó-rét, Nagymező) különösen megkapó hely, a szélben hajladozó fűvel benőtt kis cserjékkel díszített töbrös mezők mesekönyvebe illőek. Így hát nagy várakozás előzte meg a hétvégi középtávú bajnokságot, nagy öröm volt újra ezen a gyönyörű helyen lenni.

No de eltekintek a félrebeszéléstől, térjünk a tárgyra, mert akármennyire is a természet vonzott, az igazi cél mégis a sportolás volt. Az országos bajnokságok - mint az elmúlt két év eredményeiből is látszik - még nem valók nekem. Erős a mezőny, a mi kategóriánkban még kemények a pályák, én pedig sem túl ügyes, sem megfelelően edzett nem vagyok. Így a futás célja pusztán a mozgás, a tájékozódás élvezete, de megesik néha hogy egyéb kisebb célok is előbukkannak. Így volt ez most is, azt terveztem hogy lesz ami lesz, a szokásokkal ellentétben a selejtezőben futom ki magam (amennyire csak tudom), a cél az "A" döntőbe kerülés, ott meg már mindegy, hogyan végzek.

Viszonylag kései rajtidőmmel a selejtezőn majdnem délben indultam, és hiába a nagy magasság (>800m tszf) meleg volt rendesen. Az első pontra igyekeztem biztonsági kezdéssel haladni, pont útba esett a hatos (most először hasznát is vettem) mint tájékozódási lehetőség, és a pontfogás sikeres is lett. Aztán egészen a hatosig (amire emlékeztem is) jól mentek a dolgok, utána a hetes felé nem igazán észleltem tisztán a bozótos kúp határát, sem az egyes zöld jelleghatárt, és bár lefelé megvolt a kis szikla mint viszonyítási pont, mégis elhúztam a hetes mellé oldalra, de szerencsére körön belül. A következő kis bizonytalanság a 10. pontnál fogott el, ott időt is vesztettem a belassulással, csakúgy mint a következő pontnál, ahol bár nagyon rövid átmenet volt, mégis felfelé húztam. Itt már elég fáradt voltam, így vissza kellett venni a tempóból, emiatt könnyebbek lettek a pontfogások is, egészen a vége előttig, ahol a gerincen lefutva egyszerűen egy másik kis földkupac mellé érkeztem, és bár körön belül, látótávolságra volt a 16., nem vettem észre, és még jócskán továbbfutottam, keveregtem, mire megtaláltam. Ez viszont sajnos legalább 3 perc veszteséget hozott. Abszolút elégedetlen voltam magammal - legalábbis miután megnéztem az időmet, 56 percet sikerült mennem a 4,2km-re kiírt pályán - ez már szinte sétatempó. Hiába koncentráltam a tervemre menet közben, éreztem hogy többször leengedek és nem hozom azt amit elvártam magamtól. Így végül a 40 indulóból a 29. helyen végeztem, ami jócskán "B" döntő lett. És a vicces az, hogy nem a tempómon múlt, még ezzel a satnya mozgással is, ha a két nagyobb hiba nélkül megyek (csak a kisebb bizonytalanságokat hozom) belefértem volna az első huszonnégybe.

A döntőig nem sikerült olyan sokat pihenni, ennek ellenére nem éreztem fáradtnak magam. Korai rajtidőt kaptam, ennek abszolút örültem is, ám a rajtba vezető majdnem egy km-t rezignált lassú sétával tettem meg, és odaérve éreztem hogy elég alul-motivált vagyok a második futást illetően. Mellesleg gondolom az emberek többségét a "B" döntő amúgy sem tartja lázban. Így hát szépen komótosan, kissé fáradt lábbal indultam neki a pályának, ami egyébként átnézve sokkal könnyebbnek is tűnt mint a selejtező - ezt, bár furcsálltam, kedvező körülményként konstatáltam. Jöttek szépen sorban a pontok egymás után, és megállapítottam, hogy most mintha jobban menne a tájékozódás mint délelőtt. Gyorsabb ugyan nem voltam, a nagy emelkedőkön ugyanúgy sétáltam, de lefelé most kicsit jobban ki tudtam engedni magam. Egyetlen hibaként az 5. pont előtti visszafordulást tudom felhozni, én marha állat hallgattam egy "itt a gödör" bemondásra mögöttem, bár tudtam hogy még nem vagyok ott távolságban, sőt a támadópontom is magam előtt láttam, de azért csak visszafordultam. Úgy kell nekem. A végén a 13. ponttól még egy kis harc is belefért "Guriga" fedőnevű versenyzővel (kétszer elé kerültem, de a végén lehagyott), aztán a különlegesen kegyetlen utolsó előtti mászós átmenet után beslattyogtam a célba. Amúgy elégedett érzéssel. A futás nem sikeredett olyan rosszra, a 13 fős "B" döntő 2. helyét foglaltam el a 48.05-ös eredményemmel, kevesebb mint két perccel lemaradva a győztestől. Kár.

Na szóval, fura ez az ellentmondás: a selejtezőre készülök, agyban, fizikailag, nem is nehéz a pálya, mégis elvérzem. A döntőnél nincs motivációm, csak úgy kiindulok, bár kicsit könnyebb a pálya, de sokkal jobban megy, és jobb eredményt is érek el (mind a mezőnyhöz, mind magamhoz képest). Ebből inkább nem vonok le konzekvenciát, mindössze azzal zárom ezt az írást: van (lesz) még új a nap alatt.

Bookmark and Share

2012. június 24., vasárnap

Gánti nyűglődés - meddig hibás a térkép?

A KOB-ra való bemelegítés gyanánt jó ötletnek tűnt kilátogatni a Fejér Megyei Középtávú Bajnokságra - hasonló mászós terep, rövid pálya, gondoltam jó lesz.

A hőség már délelőtt 10-kor is kemény volt, a kopasz domb tetején lévő rajton csak azért nem kaptunk hőgutát, mert 30 percen belül elrajtolt a pár markonyi teljes mezőny, jómagam utolsó előttiként. Most is, mint oly sok más futásom alkalmával, ismét nem a tempóm érdekelt, hanem igyekeztem volna szépen tájékozódni.  Négy éve mikor kezdtem a tájfutást, Gánt és környéke még a "nehéz" kategóriába sorolódott, most már vissza- (fel?) minősítettem "egyszerű" fokozatra. No de hát, a tervekhez képest csúnyán elvéreztem a pályán. Az egy dolog hogy erőm sem volt, de sok tájékozódási baki is volt. Ez utóbbiak egy része ugyanakkor gyanúsan nem feltétlen az én hibámnak tudható be, hanem szerény véleményem szerint a térkép hiányosságának. Épp ezért fordult meg az a gondolat a fejemben, hogy vajon egy ilyen esetben meddig lehet a térképre fogni a dolgokat? Erről gondoltam ejteni pár szót.

"A hegyek nem mennek arrébb" - tanultam annak idején, és való igaz, egy jól elkészített szintvonalrajz elég hosszú ideig megállja a helyét anélkül hogy javítani kellene. Ha nem kerül fel egy-két mesterséges tereptárgy a térképre, megette a fene, kevesebb lesz a kontrollpont. A növényzet azonban fontos részét képezi az ábrázolásnak: kiegészítve a domborzatot remek tájékozódási alapot nyújt, ugyanakkor változékonysága (normális fejlődés, erdőművelés) miatt folyamatos helyesbítést igényel. A pici versenyeken - mint amilyen ez is volt - nincs kapacitás frissen helyesbített térképeket használni, olyan jut amilyen van. És ez itt sem volt másképp.

Az 1. pontra túlrohanásom nem lepett meg, ez nálam gyakori hiba. A 4-5. átmenetben még a magasles előtt van egy próbálkozás, gondoltam a felnyúló zöld után bevágok és úgy megyek rá az útra - az ötlet jó volt, de a valóságban ott bizony szintén dzsungel várt. A 6. pontnál én néztem be: az erdőszélre futottam a bozótszél helyett. A 7. pontról szerettem volna enyhén északnyugatra kifutni - lehetetlen volt, a még átküzdhető ellenállást választottam északra, minél hamarabb ki az útra. A 8.-9. átmenet nagy mázli volt így utólag belegondolva. Őrült mód igyekeztem tartani az irányt, és keresni a közbeeső tájékozódási pontokat (töbör, letörés, bozót, stb.), de ezeknek elég híján voltam. Ehhez képest a sűrű fenyvesben, bozótoson átvágva, kerülgetésekkel, kényszerű kitérőkkel is pont jó helyre érkeztem. A 12.-13. között a második felnyúló völgy tetején volt jelölve egy átjáró a növényzetben, persze nem volt ott, így kényszerültem kerülőre. De a legnagyobb belső anyázást a 15. pont környéke váltotta ki belőlem, kifutva a pontról a térképen a GPS által rögzített útvonalon az a kis piros szakasz gyakorlatilag négykézláb és hason csúszva történt. Márpedig az ott nem hármas zöld jelzés. Fentiek okán a 4 km-es pályán csúfos 52 percet jöttem, 42 perccel nyerték, én a 6. lettem a 13 beérkezőből. 


A kérdés tehát nyitott: meddig írható a térkép számlájára a sok hiba? Számtalan dolog merült fel bennem:

  • hiába tervezek a térkép alapján, ha a valóságban mást látok
  • intelligens módon először a terepet kell felmérni, és aztán tervezni?
  • nem baj ha eltér a térkép, a pontos iránytartás és távolságbecslés mindig segít korrigálni?
  • még az átmenet elkezdése előtt jól meg kell vizsgálni a terepet, és ha nem tartható a terv, módosítani kell?
  • vagy hát végső soron a jó tájfutónak mindegy, tudja korrigálni fejben, menet közben a térképhibát
Természetesen ezek nem csak erre a versenyre vonatkoznak, csak ez a kis szombati kocogás indukálta hogy leírjam. Egyébként nyilván a felsorolásban utolsóként említett elv felé hajlok, csak hát amíg amúgy is sok hibám van a gyors tájékozódásban, addig értelemszerűen érzékenyebb vagyok a térképhibákra is. No de sebaj, ez is csak azt bizonyítja, mennyire szép és összetett sport ez a mi tájfutásunk.

Bookmark and Share

2012. június 19., kedd

Egy egész éjszakás kaland - ÉOB2012

Éjszaka futni jó - ezt már sokadszorra írom. Az alföldi erdőkben is jó futni, pláne ha jó a térkép, és jó a pálya. Az idei éjszakai OB mindkettő kritériumnak megfelelt, a többi csak a rajthoz állókon múlt.

Ez utóbbit azonban nem adták könnyen, mert az este 10:00-ra meghirdetett null-idő előtt fél órával intenzív dörgés és villámlás uralta a versenyközpont közvetlen környékét. Jó néhány tájfutó japán turista módjára hatalmas rácsodálkozásokkal és fényképezőgéppel a nyakában indult villámfotó-vadászatra. A korán indulók serényen készülődtek, pedig nem sokkal később kiderült: hiába. A rendezők - helyesen - nem kockáztatták hogy valaki pecsenyére süljön a rét közepén a dugóka dobozba illesztése közben egy arra tévedt villámtól, így a sötét fellegek elvonultáig halasztották a rajtot. Megkönnyítvén a felajzott tájfutónép dolgát, egész órával tolták el az indulást. Így én is a tervezettnél jóval hosszabb ideig kényszerültem semmit tenni.

Mert nagy kedvem nem volt az alapos bemelegítéshez, a szokásos 5-10 perc nyújtogatást és gimnasztikát írtam elő magamnak a rajt előtti percekre. A tereppel az előző ONEB térkép segítségével barátkoztam, és igyekeztem megfogadni Eszti elengedő szavait: "első pontra nyugodtan, utána pedig kifutás és észak folyamatosan". Esküszöm ez járt a fejemben, szépen fegyelmezetten elterveztem az odajutást, mégis hiba lett a vége, nem is kicsit, 5 perc rögtön ott is maradt. A megoldásra viszont egyedül jöttem rá, érdekes mód senki nem lámpázott a közelemben, és ez biztató jel volt. A 6. pontig jól mentek a dolgok, ott a pont előtt keveredtem egy kis bozótharcba, de nem volt vészes, irányt nem tévesztettem. A 6-7-re a kikockázáson kívül semmi értelmes megoldást nem láttam. Így persze biztos volt a pontfogás, csakúgy mint a következő, ám utána a 9. felé bármennyire is igyekeztem tartani az irányt (sőt, folyamatosan nézve a tájolót úgy éreztem tartom is), csúnyán elcsúsztam jobbra, szerencsére a jellegzetes környék helyrerakott, de ez is 5-6 percembe került. Az utolsó előtti pontig mindössze egy kis csepegő esővel és a fáradtságommal kellett megküzdenem, előbbi nem, utóbbi annál inkább nehezítette az előrehaladást. A 14-15 giga-átmenetet először nem akartam ismét kikockázással megoldani, de az elején a fenyveses átvágás után hamar belefáradtam a terepbe, így inkább mégis az utat választottam. A vége fele még egy csúnya hiba adódott, a 17. pont felé az útkanyarból nem jó irányt vettem fel, a sötétben pedig nem jött le a fehér/egyes zöld közötti markáns különbség. Itt is 3-4 perc bukta. Összesen 12-14 perc maradt a pályában a saját képességeimhez mérten, ami reális is, mert így a ténylegesen megfutott 120:31-es időmmel a beérkező 20 emberke közül a 19. helyet foglaltam el, a 10,2 km-es pályán 14 km felett futva. A 23 indulóból hárman adták fel, de a nehéz pályák és a terep nem csak ebben a kategóriában kényszerítette térdre az indulókat.

Fárasztó volt a futás is, de pláne utána még éjszaka hazavezetni, sőt, nem is éjszaka, mert jócskán pirkadatkor értem fel Pestre, és hajnalban haza. Mit mondjak, érdekes fejem volt másnap :) Igazán remek verseny volt, nem bánom a helyezést, lett amilyen lett, éjszaka futni és tájékozódni továbbra is nagyon jó!

Bookmark and Share