2010. július 22., csütörtök

Fenyőfő éjjel és nappal

A Hungária kupának kettő, számunkra ígéretes kísérőversenyt is terveztek idén: egy éjszakai futást (amire még Zoli a Gerecsében is felhívta a figyelmem, és nagyon jól tette), valamint a megunhatatlan Mobile-o-t. Így beneveztünk mindkettőre, a kettő között - meg ha már a közelben jártunk - beterveztünk egy kis balatoni pancsolást.

Csütörtök este fél8 körül már a VK-ban toporogtunk, és vártuk hogy lemenjen a nap. A pályakitűzők időben történő visszaérése azt a reményt erősítette meg, hogy a pontok nem vesztek el az égig érő fűben, vagy a tüskés bozótok sokaságában. Mert azt már tudtuk hogy e kettőre, és ezeken kívül egyéb mesterséges tereptárgyakra számíthatunk az éjszakai sprintverseny területéül kijelölt Fenyőfőt övező területen.
Eszti hamar elrajtolt, én pedig kölcsönadtam a lámpámat Rékának egy rövid pályára, nullás indulásra, gondolván hogy 32-re (az én rajtidőm) biztosan visszaér másfél km-ről. De nem így lett. 40 után tért vissza - mint kiderült mert mégis a hosszú pálya térképét markolta fel -, így én az 50-es pót-rajtidőt élvezhettem. Féltem hogy nem lesz már kint elég ember, mivel az utolsó előtti induló voltam a hosszú pályán, de ennek ellenére sok sok fénnyel találkoztam kint.
Az első kis hiba a 8. pontnál jött, én azt hittem előbb mentem be balra, de mint látszik a térképen, később. Visszafordultam támadópontot keresni, ami végül is a völgy vonala volt, és így már meglett a kövecske. Sajnos a 9. is megtréfált, valami nem klappolt az iránytartásommal, és rossz földútra tévedtem, végül is a betonút kanyarjából hosszan támadva lett meg biztosra a pont. Onnan már nem volt probléma, csak a 12. felé menet kellett megküzdenem a derékig érő csalánnal, a 13. pont után begyújtottam a tartalék rakétákat, és szélnél is sebesebben vágtattam az utolsó pontba majd be a célba. Magam is meglepődtem a 36:33-as időmön (futott táv 4,5km), talán 3 perc maradt a pályában a hibák miatt. De azért jó volt látni hogy benne vagyok az első ötben. Aztán ez később a 6. helyre módosult, és így is maradt, 31 indulóból egész szép. És ahogy a célba érkezésnél sejtettem, az utolsó átmenetet nyertem, sőt a befutót is holtversenyben. Esztinek másfél perccel több lett az ideje, de a lányok mezőnyében ez így is simán az aranyérmet jelentette neki.




A másnap délelőtti balatoni fürdőzés, és pár geoláda begyűjtése után visszatértünk a tetthelyre egy kicsit mobilozni. Félelmetes tömeget találtunk a templom mellett, és persze innen már jött is az első gondolat: vajh lesz-e elég térerő e piciny faluban ennyi sok őrültnek? Persze nem volt. A szervezők elmondása szerint 10-12 pár tudott egyszerre futni, egyébként meg várni kellett hogy valaki vonalat kapjon. Mint huszonöt éve a szociban a tárcsázós ikervonalnál. De aztán egyszer csak ez erő velünk lett - és elrajtoltunk.
Én voltam az első futó, mert a taktikánk szerint így jobb. Hogy miért az titok. Rögtön persze ez elején melléfutottam, de csak mert figyelmetlen voltam, így egy jó kétszáz méteres kerülőt raktam az útba. De utána meglódult a szekér, és nem túl gyors, de folyamatos futással, Eszti remek navigációjával 18 perc alatt túltettem magam a 1,8km légvonaltávú pályán. Nagyon gyors váltás után Eszti eredt útnak, de sajnos rögtön az elején a technika ellenünk fordult: elment az erő, és nem hallottuk egymást, másfél perc kellett mire minden helyrejött. Aztán nem sokkal később egy szúrós csalános átmenettel kellett megküzdenie, ami elég idegeskedést szült, utána pedig - talán épp emiatt? - egy 3-4 perces hibát okozott egy kommunikációs  félreértés, és némi irányvesztés. Így végül a teljes időnk a 3,7km-en 41 perc lett - és ezzel az első helyre kerültünk. De ekkor még a Laura-Klaus csúcs-ütős páros nem indult el. Így izgulhattunk. Náluk Laura kezdte a futást, és hajszál pontosan akkor váltották egymást amikor mi. Második futóként Klaus veszélyes ellenfél volt, hiszen a puskalábai némiképp gyorsabbak nálunk. De hát - gondoltuk - Laura még félrenavigálhat. De ez a galád számításunk nem jött be, és jó 7 perccel jobb időt hoztak mint mi, így simán átvették a vezetést, mi pedig a második helyre kerültünk.



Mindkét verseny élvezhető, és egyben fárasztó volt, a pályakitűzők és szervezők szerintem nagyon jó munkát végeztek, köszönet érte nekik!

Bookmark and Share

2010. július 11., vasárnap

Lassú, lassabb, leglassabb -> Simon Lajos ev.

Mivel már régóta nem élvezhettem a dugások (na jó, pontfogások) csippanásának hangját, ezért ellátogattam a Simon Lajos emlékversenyre a Gerecsébe. Először még Kunfehértó volt a terv, de a KOB-os szörnyű élmények miatt inkább hűs lombokra vágytam.

Az első napi 4,5km nem is tűnt vészesnek, bár nem ismertem a terepet, de gondoltam hogy 35-40 perc alatt csak lekocogom. Hát tévedtem. Jókedv és lelkesedés megvolt, sajnos F35-ben nagy mezőny nem jött össze, rajtam kívül Csonti és Szabolcs állt még rajtvonalhoz a kategóriában, én másodikként indultam. A magabiztos kezdést (sokan a térképrajtot sem találták meg, de ez egy másik történet) hamar sötét felhők árnyékolták be, amikor is sok-sok hónap kihagyás után visszatért rég elfeledett mumusom: az 1. pont megtalálása. Berozsdáltam - gondoltam magamban, mikor túrtam az erdőt, és 6-8 perc kellett ahhoz hogy észrevegyem: egy völggyel továbbrohantam. Az még fel sem tűnt, hogy a hegy is máshogy áll. 10 perc hiba az elején - ez pont elég hogy lelombozódjon az ember. Az ötös felé az emelkedőn aztán utolértem a két "ellenfelet", de aztán egy északhiba miatt a 6.-ra menet elveszett az előny, amit szerencsére az utolsó három ponton sikerült behozni. A végén a befutó 4 szintvonalát még volt erőm megnyomni, de így is 63 perc lett a vége: tragédia! Csak hogy érzékeltessem a dolgokat: a mi pályánk azonos volt az F40, F45 pályájával. Ott 34 perces győztes idő született, és a 11 emberből mindössze kettő volt 63 perc felett. Túlzás nélkül mondom hogy szégyelltem  magam.


Alapvetően nem akartam menni a vasárnapi hosszabb napra, de mivel sokan kapacitáltak, ezért beadtam a derekam, és másnap is ott toporogtam a rajtban. A 7 km mellé több mint 300 méter szintet és 31 fokot kaptunk - ez utóbbit néha nem csak Celsiusban mérve... Itt már nem volt mumus az egyes pont, bár a felfelé vezető út kicsit megtréfált (később kiderült, nem csak engem), de ez egy rövid kilengés volt, és ráadásul végig meg tudtam futni a felfelét, ha nem is mint rakéta, de legalább folyamatosan. A 2. pont sem jött elsőre, de ezen kívül már csak az ötösnél volt kis problémám, ezeken kívül a többi meglett hamar. A futásom tempósabb volt és az agyam is kevésbé zsibbadt mint előző nap, de a hosszabb táv miatt a végére belassultam, így arányaiba nem lett jobb az időm: 104 perc kellett a 9.5 futott km-hez, és megmászott 350m szinthez. Persze a fehér néha zöld volt, a zöld meg csak derékszögben sétálható, és a köveken való futás sem az én műfajom, de azért 100 alatt kellett volna maradnom bőven.

(a befutó, 100 méteren 20 méter szint, mindkét nap 1:11 alatt sikerült)

A vak szerencsének köszönhetően a végén átvehettem egy kategória első helyezettnek járó érmet, de egyáltalán nem éreztem magam ettől jól, hiszen ezt csak a számok adták ki, maga a teljesítményem igazán nem indokolta. Ugyanakkor jól esett ez a kis verseny, mert hát az erdő szép, futni pedig nagyon jó!


És itt a bejegyzés végén kiemelném a véleményem szerint igen színvonalas szervezést! A TTT-sek tényleg mindent megtettek: kiváló VK, büfé, kellően pontos tájékoztatás, jól kitalált rajthelyek, kellő mennyiségű szervező, víz a célban, és még sorolhatnám. Igazából nekem a pályák is nagyon tetszettek, az már az én nyomorom hogy nehezek voltam, de a győztes idők azt mutatják hogy nem elméretezettek. A térképre persze ráférne majd egy kis renoválás, mert főleg a második napi terepen sok pontatlanság volt, de hát ez végül is nem egy világkupa volt. Köszönet tehát a színvonalas versenyrendezését!



Bookmark and Share