2013. február 24., vasárnap

A tél utolsó vonaglásai

Mindkét értelemben. Mármint a tél is az utolsókat rúgja, meg lassan velem is az történt volna ha még sokat kell hóban futnom. De szerencsére nem.

Miközben ezt a blogot írom, odakünn már tisztán látszik hogy Tél Tábornok vesztett, és Tavasz Anyó megállíthatatlanul jön, jön, jön. Persze ahogy minden évben szokás, két-három hét múlva lesz majd még egy erőtlen próbálkozás a hideg részéről, de azon is majd csak nevetni lehet. Így hát álljon itt a sommája a téli edzéseimnek, kicsit kitérve a két utolsó felvonásra.

Ilyen telem még nem volt. Mármint, sosem vettem még ennyire komolyan a téli alapozást. Mert igazán sosem szerettem télen futni. Nyafogtam a hideg és a hó miatt. De most kitűztem célul egy egészen elérhető edzésmennyiséget, és sikerült is megvalósítani. Maga a cél a futók táborában valószínű heveny röhögőgörcsöt váltana ki, de ez számomra indifferens, saját magam értékrendjéhez igazítottam az elvárásokat. Így összességében közel 400 km-t futott távot hagytam magam mögött a négy hónap (november elejétől mostanáig) alatt. A HOB-ig természetesen szinten tartom az edzést, és meglátjuk, milyen különbséget érzek majd a nagy kihívásban. Remélem megérte a nagy felhajtás :)

És akkor néhány szó az utolsó két havas kalandról. Múlt hét végén a Vértesbe ruccantam ki, egy egyszerű 19 km-es kör volt tervben. Depó a Birka Csárdánál, majd egy szép karika Vitány-vár érintésével. A terv jó volt, de az idő nagyon nem passzolt hozzá. Olvadó lucskos vizes mély hó várt kint a terepen, olyan, amilyet talán magamtól ki sem találtam volna mint lehetséges nehezítést. Az indulás utáni nem sokkal, a Csákányospusztai Th. előtt már full átázott a cipőm. A kék kereszt járhatatlan volt, így a Mária-szakadékban kellett futnom, azt hittem megtekeredem mire a tetejére érek. Reméltem hogy onnan jobb lesz, de nem. A rövid aszfaltos szakasz (szintén vizes hóval fedve) után jött a pokol. Szűk keréknyomos út, mindkét oldala 30 cm mélyen, ha melléléptem boka felettig süllyedtem a locspocsos hóba. Tragédia volt feljutni a tetőre. Szerencsére a völgy lejtője a várig elég jól futható volt, ott egy kicsit pihenhettem. De a gerincen átbukásnál éreztem hogy több energiát elhasználtam, mind kellett volna. A Pali bácsi emlékfáját érintő emelkedőnél megint visszatértek az áldatlan állapotok, ilyen-olyan lépések voltak a mély hóban, gyakorlatilag futhatatlannak is minősíthető lett volna a terep. Arra vártam hogy a zöld szintezése Ilonka-forrásig majd kikapcsolódás lesz, ehelyett minden második lépésnél belesüllyedtem a vizes hóba. A kimászás kész felüdülés volt. Na de fent a gerincen. Az első 500 méteren volt kocsinyom, az kicsit segített, de aztán az elfordult északra, nekem pedig maradt a szűz hó. Több mint két kilométeren át  magas térdemelés, maga volt a pokol. De csodák csodája, egy nagyon rövid megállással végig bírtam. Mint nemsokára kiderült, ez hiba volt. A lejtő után a betonon ólomnehézségűek lettek a combjaim, alig tudtam mozogni. Ráadásul a kemény beton végső csapást mért a vádlimra is, borzalmas kín volt futni. A lefelé szakaszban az országútig háromszor is bele kellett sétálnom (megjegyzem, lejtőn ez tök szégyen). A végén fájdalmas hernyó-mozgással értem vissza a parkolóba. Aki átélt már ilyet tudja milyen: végig jajgatva sikerült csak átöltöznöm, különös tekintettel a zoknicserére. De túléltem, és ez a lényeg, kis pihenés után túláradt bennem az "amibe nem halunk bele attól erősebbek leszünk" érzés is. A kör végül 18 km lett 350 méter szintemelkedéssel, és kicsivel több mint 2 óra kellett hozzá (pontos adat nincs mert közben egy kis szakaszon kikapcsolt a mérés).

Ma pedig a szezon utolsó hosszú kontrollkörét futottam, erről nem kívánok ódákat zengeni, mert nincs értelme. Háromszor futottam meg idén ezt a kört, elsőre Erikkel, szuper időjárási körülmények között de lassan. Másodszorra hidegben és hóesésben, de sikerült javítanom. Utolsóra  is javítást terveztem (konkrétan az 50 perc elérését a 9,8 km / 350 m pályán), de nem sikerült. Az ok hasonló mint az előzőekben leírtak: megint a latyakos, olvadó vizes hóval kellett küzdenem. Igazából a két nagy emelkedő vitte el az időt, hiába a szöges cipő, folyton kikapartam, nehezen haladtam, és ezért kicsit el is fáradtam. De sebaj, a többi részidő szép lett és ez a lényeg. Biztos ami biztos, egyszer majd normális terepen is lemérem, mire vagyok képes ezen a körön.

Viszlát tél, szevasz tavasz, várlak HOB!

Bookmark and Share

2013. február 10., vasárnap

A három csapás

Három hosszú futás, három természeti elem viszontagságaival kísérve: (jég), szél, és hó, tehát a tél büntető eszköztárának mindegyike előfordult az elmúlt hetekben.

Persze nem olyan nagy szenzáció ez - mondhatnánk, de azért számoljuk csak meg hogy december eleje óta mennyi napütéses napunk is volt! Bizony, elég hozzá a két kezünk. Szóval ez egy ilyen kegyetlen tél, próbára teszi szegény egyszerű futót. Mármint gondolok itt magamra. Mert azért olvasgatva a "szakirodalmat", látom hogy profi képességű sporttársaim teljesítményét alig befolyásolják ezek a körülmények. Na de nézzük sorban, miként is ért a három csapás.

Január 26: Kincsesbánya teljesítménytúra. Tavaly már voltam itt, akkor is elég cudar körülményeket fogtam ki, és azt hittem rosszabb már nem jöhet. De. Jött. Most ugyan csak -5 fok körüli hőmérséklet várt, ami abszolút nem is lett volna baj, de az útviszonyok ... a 17.4 km-es táv negyede beton, ez tűrhető volt. A maradék kb. fele a számomra szinte futhatatlan, boka felettig süppedős porhó, tele ezerféle cipőnyommal, így inkább bukdácsolás volt mint futás, még a lejtősebb részek sem hoztak enyhülést. A néha előbukkanó mély kocsinyomok pedig olyan keskeny voltak, hogy kínlódás volt bennük maradni. Ezen szakaszból már az első ellenőrzőpontig is jutott jócskán, így oda is a tervezettnél fáradtabban érkeztem. Aztán persze jöttek a teljesen letaposott eljegesedett részek, amik szintén nem örvendtek nagy népszerűségnek. A Gaja-szurdok ellenőrzőpont előtti bevezető szakasz, valamint után a fordulás és a kitörés megint csak kínlódást hozott, így nagyon vártam már az emelkedő tetejéről való legurulást. A tározó kerülése nem ment valami simán, mivel a túra második felében gyakorlatilag hiányzott a szalagozás, bele is futottam egy lezárt területbe, ahol három kutya vicsorgott rám. A vége a betonon vissza tiszta megváltás volt, javítottam is kicsit a tempón, ám a végeredmény sajnos nem lett olyan jó mint vártam. Bár az 1:43-as idő kis javulás a tavalyihoz képest, akkor viszont ehhez képest sokkal jobb futhatósági viszonyok voltak. Viszont most a futás után igen gyorsan regenerálódtam, nem úgy mint az első alkalommal, amikor úgy kellett felmosni a padlóról, és a nap hátralévő részében használhatatlan voltam. Összességében tehát  jónak értékeltem az eredményt.

Rá egy hétre, február 3-án egy közös futás következett Haresszal, új lakóhelye körül. Persze mondanom sem kell, erre sem a legjobb időt terveztük: a tél legszelesebb napját fogtuk ki. A háztól az alig 100m-re lévő szántóföldig a szembe-szélben komoly kihívás volt eljutni. De tényleg. Úgy éreztem, hogy nem is haladunk, csak rakjuk egymás után a lábunkat. Aztán persze az erdőben jobb lett minden. Az elején felvettük a teljes táv szint mennyiségének a felét, egy kicsit úgy is éreztem hogy lassúak vagyunk, de alkalmazkodtam Haresz tempójához - ez szerencse volt, mert persze negyed óra múlva már éreztem hogy hamar átbukok, és közeleg a fáradtság. Bár a lenti részek szárazak vagy enyhén havasak, sárosak voltak, fentebb még bőven volt hó, sőt egy helyen egész komoly mélységűben is futottunk. Zoli szuper jó kört talált ki, végig élveztem, persze ebben nyilván benne volt az újdonság hatása is. A végén alig pár méterrel léptük túl az előirányzott 15 km-t, és belefértünk ez eltervezett másfél órába is, 1:27 lett a vége. A futás utáni nagy fáradtság szerencsére itt sem jelentkezett, így ezt is egy jó futásnak könyveltem el.

Harmadik felvonásként egy, az előzőeknél ugyan rövidebb, de számomra fontos etap következett, fent a János hegyen, a KST-s hosszú kontroll-körön. Persze itt sem száraz út, napsütés és kék ég fogadott, hanem -1 fok, erős havazás, és vastag friss hó lepte utak. De őszintén szólva, kimondottan vártam ezt a kihívást. Erikkel december végén 55:22-t mértem a 9.8 km hosszú körön (szintemelkedés: 300 m), de éreztem hogy sokkal jobbat is tudnék futni, konkrétan az 50 percet céloztam meg. Nos, ez nem jött össze, pedig igyekeztem jó 80%-on beleadni mindent, de azért a friss nagy hó még mindig nem a barátom. No és persze ezen a futáson debütált a szép új szöges cipőm is. Félelmetes, hogy mennyire jót sikerült választanom, szinte nem is éreztem hogy a lábamon van, suhantam benne. A lejtőkön jól fogott, az emelkedőkön is jól ment a kapaszkodás, csak hát nyilván elfáradtam. Végül 52:46 lett az időm, ami egyébként nem rossz, talán két hét múlva az utolsó futásnál lejön az a két és fél perc is.

Remélem pár hét múlva itt a tavasz, a sok hóban futott kilométer meghozza a gyümölcsét, és a hómentes utakon már szinte repülni fogok.

Bookmark and Share