2013. december 8., vasárnap

Egy remek TTEV Csákberénynél

Már régen volt hogy egy egyszerű edzésről külön bejegyzést írtam, most is csak azért teszem hogy ez a pálya mindenképp megmaradjon a digitális emléktáramban :)

Az idei téli szezon első TTEV alkalmán voltam szombaton Csákberényben, ahol egy nagyon szuper pályán volt lehetőségem futni. Bár amikor először ránéztem a térképre, kicsit megijedtem tőle, túl zöldnek találtam, de persze télen lombok nélkül ez másképp értelmezendő. A 7,7 km-es pályát választottam, ami nem a leghosszabb volt az aznapi kínálatból, de nekem épp megfelelő. Nagy futótempót nem, inkább a tájékozódás gyakorlását terveztem, így belekalkulálva egy-két keverést is 70-80 percre saccoltam a teljesítést.

Az 5. pontra érkezve (amely átmenet épp nem volt könnyűnek mondható) tudatosult bennem, hogy ma bizony kivételesen egészen jól megy a tájékozódás. Így fokozottan figyeltem arra hogy ne kezdjek el kapkodni, és ne fussam el az átmeneteket, legyen egy stabil edzőtempó, és figyeljek mindenre, maradjanak biztosak a pontfogások. Ezt igazából sikerült is tartani, csak a pálya legvége felé, a 20. pont szúrt ki velem, bár a gödrök megvoltak, csakúgy mint a mellettük lévő irtott rész, a bóját azonban nem látta meg a szemem. Még a befutó is egészen lendületesre sikerült, és a végén nagyon megdöbbentem amikor 60 perc alatti időt láttam az órámon.

Itthon aztán kielemeztük az útvonalam, és mivel nem voltak nagy kevergések, és tisztán emlékeztem hogy mely útvonalat miért választottam, jó volt egy utólagos kiértékelés. Rögtön az elején az 1. pont után igazából nem volt kérdés hogy továbbmegyek irányba a 2. felé, nem volt vészesen sűrű az erdő, csak a tisztás előtt kellett egy kis nehezebb szakaszra számítani. Ám mégis talán gyorsabb lehetett volna ha északról az úton kerülöm az erdőt, az elején még jó erőben talán a gyors futás miatt kevesebb az átmenet ideje. Nehéz eldönteni. Szintén érdekes a 6-7 átmenet, aminél a növényzet segítségével nagyon jó vezető vonalam volt, viszont fel sem tűnt hogy még az elején az út után a nagy iránytartás jegyében átmásztam egy kis kúpon, amit ha jobbról kerülök a magasles felé tartva kevesebb szint vár rám. Ellenérvként talán felhozható, hogy így a tisztáson talán könnyebb volt a haladás mint az erdőben lett volna. A 9. pont után rögtön visszamásztam az útra, ehelyett másik opció ha szintben indulok és csak a völgynél vágok át az  ösvényre, de ott futás közben ez fel sem merült bennem, egyértelmű terv volt minél előbb az útra kerülni, hogy begyorsulhassak. A 11-12 közötti átmeneten futás közben is felmerült, hogy kivágok az útra, amit láttam is, olyan közel futottam. Nem is értem, miért nem tettem, utólag jól látszik hogy elég sok időt és energiát spórolhattam volna, és még jobb támadó pontom is akad, nem torpanok meg 50-60 méterrel a pont előtt. A 17. pont rossz kifutási irányát is csúnyán benéztem, ott valószínűleg már a fáradtság is közrejátszott, bár az összes közül ez a legcsekélyebb hiba. Összességében értékelve: magamhoz képest jó volt a futás, sikerült végig fegyelmezettnek maradnom, sikerült többnyire jó útvonalakat választani, és viszonylag kevés keverésem volt. Nagyon sokat segített hogy jó volt a térkép, és a domborzat mellett nagyon sokat és nagyon jól tudtam használni a növényzetet. 

Nos, ezért írtam a "szuper" jelzőt a bejegyzés elején: jó terep, jó térkép, jó pálya, és okulásra alkalmas jó futás. Nem mellesleg pedig még a szél sem volt annyira zavaró mint vártam, kellemes futóidő is volt. Köszönet a szervezőknek, és még sok-sok ilyet! :)

Bookmark and Share

2013. december 3., kedd

Nyúlcipőben

Illetve nem is, valójában terepfutó cipőben vettem részt a terepfutók által szervezett Nyúlcipőbolt Buda Trail terepfutó versenyen.

Versenyezni inkább csak magammal szerettem volna, kipróbálni egy hosszabb távot, keményebb terepet mint amiken eddig voltam. Meg azért lássuk be, terepfutó sem vagyok, nem hogy versenyezzek velük :) Igazán szép idő fogadott december első napjának reggelén minket Telkiben, abszolút ideális körülmények vártak ránk az erdőben is, szóval minden adott volt egy jó futáshoz. Nem is öltöztem túl melegen, a sapka helyett is csak kendő került a fejemre. A 26 km-es távra 2:30-at adtam magamnak, természetesen szem előtt tartva hogy nem meghalva akarok beérkezni. A hasonló társaság által szervezett tavasz eleji Vértesi terep félmaraton tapasztalataiból tudtam hogy jó ellátás lesz, de azért felvettem egy derékövet benne minimális folyadék tartalékkal illetve két energiagéllel - ha végképp eléheznék. Úgy számoltam egyébként, hogy a ~14 km-nél lévő frissítő pontig biztosan nem kell megállnom, és 20 km-ig (ami a jelenlegi optimális felső határom) is jól fogom bírni, a végére jöhetnek csak a problémák.

Az útvonal, illetve a futásom adatai
Egy jól sikerült helyezkedés után a tömegrajt is jól sikerült, rögtön emelkedővel kezdtünk Telkiből kifelé a zöld jelzésen a házak között, a deres-csúszós betonon. Úgy gondoltam, Anna-vadászházig igyekszem az elején futók tömegvonzásában maradni, persze saját tempómhoz képest nem jelentősen elfutva. Ez egyébként sikerült is, közepesnél kicsivel több erővel kellemesen húztam felfelé az emelkedőn. Aztán a Nagykovácsi felé való ereszkedés kimondottan jól esett, itt azért 1-2 ember elfutott mellettem, de én nem kockáztattam, csak annyira engedtem ki magam a lejtőn amíg biztonságosnak éreztem. A sorompónál alig vettem észre az ellenőrzőpontot, a dugókámat sem készítettem ki a zsebemből, így sajna meg kellett torpannom 15-20 másodpercre, majd nyargaltam tovább. A sárga sáv komótos, nem túl meredek monoton emelkedőjén beálltam egy futó mögé, akinek kb. azonos volt a tempója, aztán később elé kerültem de hallottam hogy mögöttem marad - jó volt így kvázi közösen kihúzni a Kutya-hegy aljáig. A kerítésen egy forgókapun kellett átkelni, itt nem tudom hogyan, de a kilépésnél beakadt a jobb lábam, és a cipőmet benyelte a kapu. Ennek nyilván a szorosan mögöttem lévő két ember sem örült, mert így pár másodpercig feltartottam őket, én is mérges voltam magamra mert a cipő visszavétele miatt bizony eléggé kiestem a ritmusból. Nem is tudtam olyan tempóban felfutni a hegyre mint szerettem volna. Viszont - ellentétben jó pár magam előtt látott futóval - egyszer sem sétáltam bele a meredek mászásba Nagy-Szénásig. Fent kicsit fújt a szél, de az út hamar fordult, és már a piros sáv meredek lejtőjén kapkodtam a lábaim, ismét Nagykovácsi felé tartva. A frissítőt még a főúton való átkelés elé vártam, de csak utána jött, nagyon tetszett hogy az igazán lelkes ellenőrzőpont személyzet kerepléssel és hajrázással várt. Tényleg, egy kis plusz lelket öntött belém. A kiszolgálás is első osztályú volt, viszont itt szembesültem azzal, hogy az egyik kis folyadéktartályomból a kétharmadnyi folyadék eltűnt, feltételezem kilötyögött a futás közben. Kb. 2 perc pihi és frissülés után indultam tovább a piros sáv durván meredek aszfaltos emelkedőjének, aztán az erdőnél kicsit enyhébbre váltottunk. A piros háromszög elágazás után tudtam hogy hamarosan jön a holtpont, amit a gerincen való átbukásra saccoltam, és ez szinte teljesen pontosan be is jött. Utána úgy vártam a zöld háromszög becsatlakozással kezdődő lejtőt, mint a messiást, de sajnos addig is eléggé belassultam, 1-2 perc biztosan ott maradt azon az alig több mint 1 km-es szakaszon. A lejtő aztán kicsit rásegített, plusz még az is hogy a következő ellenőrzőpont nem a vadászháznál hanem sokkal feljebb költözött. Itt már egy komolyabbat frissítettem, kólával, csokival, banánnal és iso-itallal készültem a kb. 3 perces megállás alatt a záró 5 km-re. Az előző emelkedő végén éreztem hogy a vádlim már görcs-határon van, így óvatosan kezeltem a sárga kereszten kezdődő emelkedőt, sokan el is futottak mellettem, itt már volt egy olyan baljós érzésem hogy ki fogok csúszni a tervezett időmből, ugyanakkor még reménykedtem is, mert arra gondoltam hogy talán maradt pár tartalék percem az egyébként nagyon jóra sikerült első 14 km-ből. A szalagozás kezdetétől igazából már nyomni kellett volna egészen a célig, hiszen nagyon lapos szakasz, a végén pedig lejtő következett, egész Telkin át. De sajna már nem vitt a lábam. Így igazi hajrá helyett közepes tempóval érkeztem a célba, ahol a gyanúsan kevés éppen befutó emberkét látva arra következtettem, hogy bizony a középmezőny végére kerülhettem.

Aztán mikor lenyomtam az órám, láttam hogy igen: bizony 8 perccel kicsúsztam a tervezett időből, sőt, tulajdonképpen még többel, mert az utolsó ellenőrzőpont áthelyezése miatt rövidebb lett a tényleges táv. A tempóm így 6 perc/km-nél lassabbra sikerült, ami eleve elég ciki, azért most már elvártam volna magamtól hogy 26 km-en ne történjen ez meg. Persze az is igaz, hogy a 820 méter szintemelkedés még egyelőre sok nekem. Összességében azért nagyon jól esett a futás, nagyon szép volt az erdő, tetszett az útvonal, és jó volt kicsit megint feszegetni a határaimat. Csodák pedig nincsenek: amíg az edzést nem veszem komolyan, és nem csinálom fegyelmezetten (márpedig nem), addig nyilván lassú a fejlődés. De nem is bánom, egyelőre sokkal fontosabb hogy mindig jól érezzem magam, és ez most is sikerült.

részletes eredmények itt találhatók

Bookmark and Share

2013. november 21., csütörtök

Őszi Boróka 2013

Sokáig gondolkodtam, de semmilyen frappáns cím nem jutott eszembe ehhez a bejegyzéshez. Vagy csak az ihlet hagyott el, vagy lehet, hogy a verseny emlékeiből nem jött semmi átértelmezhető tanulság.

Nagyon kellemes őszi időt kaptunk Bócsára, pedig volt már Borókákon havas eső, szakadó eső, erős szél és minden földi jó, ám ez a mostani alkalom igazán problémamentesre sikeredett - az időjárás szempontjából. Ennek bizonyára örült az a nem kevés ember is, aki a versenyközpont helyszínén szombaton részt vett a Böllérfesztiválon. A disznók elvéreztetése szerencsére hajnalban megtörtént, maximum a felvezetők találkozhattak megbotránkoztató maradványokkal. Mi már szinte a készre sült végterméket láttuk odaérkezve.

Kései rajtidőt kaptam, csak hogy a családi gyerek-felvigyázás lebonyolítása sikerülhessen, a rajt felé kocogva eléggé magányos harcos érzés kapott el. Egyébként nem olyan rossz a végén indulni, főleg az olyan labilis alkatoknak mint én vagyok, akik mindenféle a pályán keresztbe futó, vagy majdnem a következő pont felé haladni látszó emberre képesek rámozdulni. Így viszont örülhetek a saját döntéseim adta szabadságnak. Persze tegyük hozzá, ezen a terepen az SI-doboz nem túl távolról hallható csippanása néha felér a megváltással. Szép hosszú átmenettel kezdtem, így utólag nem állítom hogy a legoptimálisabb megoldást választottam, de ott és akkor úgy éreztem magabiztos volt a pontfogás. Ezzel a tudattal mentem tovább, és ez nagyjából ki is tartott az egész pályán, kivéve a 11. pont körüli elkeverést. Ott valóban elvesztettem a fonalat. Említést érdemel még a 18. pont, ahol atom biztosan haladtam amerre kellett, de a tisztások adta átjáró után az erdőbe kiérve és jobba fordulva, valahogy nem stimmelt a térkép és a látottak. Így ott is elidőztem egy kicsit, mire meglett a helyes megoldás. Az órára csak a célba érkezés után néztem rá, és eléggé megdöbbentem, ennél azért sokkal jobb időre számítottam. És egyébként teljesen jó érzéssel jöttem be, de aztán hamar be kellett látnom, hogy nagyon nem volt szép ez a futás. Főleg miután otthon kielemeztem a pályát, totális volt a döbbenet. Rengeteg apró baki, felesleges kerülő, rossz útvonalválasztás, rossz kifutás a pontról. És ezeket ott kint mind nem is éreztem. Érdekes kettősség.

Másnap egy kicsit félve is indultam, mert én voltam az elején, és a beérkezésemtől függött hogy Eszti időben el tudjon indulni. Az előző napi 80 percem mellé hozzáraktam hogy hosszabb is lesz a pálya, így arra jutottam hogy nagyon össze kell szednem magam. Vészforgatókönyvként ott volt, hogy ha nagyon elbénázom, inkább bejövök félpályáról. Ilyesféle gondolatokkal vágtam neki a remek ferde északos térképen látott pályának, két fontos dolgot mormogva: domborzat, és irány. Ez az a kettő amiben szombaton gyenge voltam. Most sokkal árgusabb szemekkel néztem a tájolót, és próbáltam előre látni minek kell következnie. Nehezen indult a dolog, már az 1. pont keveréssel kezdődött. Pedig pont ezt domborzatból kellett volna fogni. De nem éreztem baljós előjelnek, nyargaltam tovább. Picivel jobban ment mint előző nap, kevesebb volt a keverés és gyorsabban is korrigáltam, persze már negyed távon látszott hogy ez azért technikailag sokkal könnyebb a pálya, inkább futósabb. A 15. pont totális bozótban lévő tankbeállója cseles volt, de itt nagyon jól jött hogy biztosan tudtam hol keressem. A 17. pont viszont különösen kegyetlen és gonosz kihelyezésre sikeredett. A kis kúpot ugyanúgy legalább hármas zölddel rajzoltam volna, őrületes ősbozótot találtam ott, ha tudom, inkább nagyobbat kerülök. Utólag visszanézve ebben a pályában is volt sok apró bizonytalanság és felesleges kerülő vagy rossz útvonal. Kiemelendő azonban a 18. pont átmenete. Ha közvetlen tisztás kapcsolatokkal akartam volna megoldani, akkor jelentőset kellett volna jobbról (északról) kerülnöm. De úgy éreztem remek megoldás a kettes-egyes zöld megoldás a nyeregbe, és/vagy a kis kúpról (határkő segít) leesni. Na ez nem jött be. Már a kúpra feljutásért is majdnem az életemmel fizettem, utána lefelé ugyanúgy kerülnöm kellett.

Vasárnap egészen értelmes idővel érkeztem a célba, az eredményem tényleg a saját (megszokott) formám támasztotta alá, 29 indulóból a 9. lettem. A csúfos szombatot (29/20) ez némiképp szépítette, összesítésben a 11. helyen végeztem a 24 fős M40-es mezőnyben. Ámde igen jól éreztem magam, tetszettek a pályák, és továbbra is megmarad a borókás terep iránti rajongásom. Majd jövőre szépítek ;)

Bookmark and Share

2013. október 27., vasárnap

Zirci ziccer

Bár úgy ment volna egy héttel ezelőtt az ONEB selejtezője, mint most Zircen a Veszprém megyei normál távú bajnokság futama. Ez utóbbi mindenesetre egyfajta kárpótlás is volt az előbbiért.

Gyönyörű őszi idő, ragyogó napsütés, szélcsend, és kék ég várt minket Zircen. Ehhez képest viszont kevés ember, bár ez a megyei (regionális) bajnokságoknál (tájfutó rendezvényeknél) gyakran így van. A rendezőség engedett azon kérésünknek, hogy Eszti az elején én pedig a végén kapjunk rajtidőt, így a váltott gyerekfelügyelettel mindkettőnknek lehetősége volt rajthoz állni. Az én kései indulási időmre persze még így is rá kellett kérni egy kis türelmi időt, de szerencsére a rajt személyzete kedves és türelmes volt.

Az 1 km-es rajtba vezető emelkedős utat kocogva tettem meg, mintegy bemelegítésként, a rajtban is csak annyi megállást tettem amíg az órám magára talált, és az egy perces térkép nézegetési időt nem kihasználva rögtön neki is láttam a pályának. Induláskor 45-50 perc közötti időt tűztem ki magamnak. Az egyes pont felé egy hosszú úton futással kezdtem, így volt idő áttekinteni mi is vár rám. Azt állapítottam meg, hogy pár iránymenettől eltekintve a könnyű domborzat miatt mindenképp a futáson, a tempón lesz a hangsúly. Így hát igyekeztem megtalálni az optimális ritmust. A 3. pontig nem is volt hiba, utána egy kisebb útvonalválasztás következett, amit a lejtőn ereszkedve igyekeztem kitalálni. Végül azt döntöttem hogy a sziklás gerinc bal oldalán húzok fel. A mászás közben azonban megváltoztattam a tervem, ráadásul - valószínű az erőkifejtés okozta fél-agyhalál miatt - nem is túl előnyösen, plusz még mellé is húztam. Így egy felesleges kerülővel, igaz, az útvillából támadva biztosan értem el a 4. pontot. Az 5. és 6. sima ügy volt, a 7. felé lehettem volna bátrabb, és a patakvölgyön való átkelést kicsit keletebbre is megtehettem volna. A következő két pontnál egy-egy kisebb bizonytalanság csúszott be: az elsőnél alámentem (de még épp körön belül), a másiknál pedig feleslegesen leestem az alsó útra, és onnan is bizonytalanul vágtam fel. Ezeknél sajnos biztosan benne maradt 1-2 perc. Aztán az utolsó emelkedőt is letudva meglódultam, jöttek a pontok, elértem a házakat, próbáltam még tartani az iramot a végén is, és így a célban épp hogy csak egy kicsivel csúsztam ki a 45 percből. A bizonytalanságok a tempómmal nélkül simán hozható lett volna ez a pálya 42-43 perc alatt.
Minden jó ha jó a vége, valószínű ez volt a szezonzáró verseny - már ami az erdőket illeti. Mert november végén várnak Bócsán a borókák!

Bookmark and Share

2013. október 22., kedd

ONEB 2013 - a szokásos forgatókönyv

Van egy szemlélet, miszerint a gondolatoknak teremtő erejük van. Nos, ebben én is hiszek, és volt is már rá számtalan példa az életemben. A tájfutásban ezt azonban még nem sikerült érvényesítenem :)

A naptári év mindig utolsó megmérettetése a normál távú bajnokság. Ahogy az idei rendezvény szuper sztár szpíkere, Szlávik Zoli mondta, a bajnokságok királya, csúcsa (vagy valami ilyesmi). De természetesen ez nem az én szintemre igaz. Én csak jól érezni magam járok ilyesféle rendezvényekre. Ehhez minden adott is volt: igazán jól szervezett, jó terepen jó pályákkal megrendezett verseny volt a hétvégén Salgótarján szélén.

A selejtezőt szokás szerint elrontottam, ismét nem sikerült az "A" döntőbe jutás. Lehetne magyarázkodni, de felesleges. A rám jellemző kapkodás, figyelmetlenség volt az ok most is, mint már oly sokszor. Egyetlen ésszerű indoknak az látszik, hogy régen volt térkép a kezemben, de ezt cáfolandó hogy a pálya elején, amíg aránylag fegyelmezett tudtam maradni, nem jöttek hibák. Tehát külső okok kizárva, csakis rajtam múlott. Este aztán dilemmáztam is hogy érdemes-e visszamenni B-döntőzni, de aztán meggyőztem magam hogy jól tettem.

Vasárnap sokkal kellemesebb időjárás fogadott minket mint előző nap, a rajtba vezető két km-t szépen komótosan sétáltam végig, indulás előtt melegítettem be fent. Érdekes volt a rajt helyszíne, enyhe emelkedőn kezdtünk, ami sokakból meglepődést váltott ki, nekem kimondottan tetszett. A rajt után először egy kerülő utat gondoltam az egyes felé (felülről), de aztán ezt elvetettem, gyorsan bevágtam az erdőbe, és  gerinc mellett leereszkedtem az alsó útra hogy lentről támadhassak. Bejött. A pihentető 2. és 3. pont után a 4. felé az út mellett döntöttem, de sajnos későn, már majdnem a hajtűkanyar előtt vettem észre hogy le kellett volna ugrani az alsó kisebb útra. Plusz a gerincen leereszkedésnél egy völggyel odébb csúsztam, de ezt aránylag gyorsan (?) észrevetettem és korrigáltam. Az 5. és 6. pontok nem jelentettek kihívást, a 7. egy tipikus útvonalválasztás volt. Szerintem - utólag visszanézve - nem volt rossz a tervem. A szintező úton gyorsan haladtam és kikerültem a kettes zöldet. A kúpon átvágás is jó volt, igaz, itt fennakadtam egy szamócásban, talán még északabbra kellett volna húznom. A tisztás utántól pedig az út és a völgy jól megvezetett. A 8. felé iránytartással mentem, majd átbukdácsolva a vízmosásokon tempóra kapcsoltam az úton. Most jól jöttek a futóedzések, az emelkedőn sem lassultam. Az útról balra levágás azonban nem saját ötlet volt. Igazság szerint ki akartam menni tisztásig, de a térképen jelölt irányhoz képest teljesen más irányba ment az út. Plusz jött valaki aki bátran bevágott az erdőbe, és ránézve a térképre nem tűnt rossz ötletnek. Követtem. A vízmosás után a tisztás előtt volt egy fél perc bozótharc, de utána már simán ment minden, egészen a pontig. A 10. megint pihenés volt, aztán következett a mai futás egyetlen hibája. Az is azért mert a gerincen hirtelen felbukkant sok ember, ki erre, ki arra, ki ezt mondta, ki azt, én pedig elfelejtettem az aranyszabályt: csakis a saját fejem után. És a jelleghatárt sem  tudtam jól értelmezni. Itt biztosan minimum egy perc benne maradt az átmenetben. Aztán a vége már könnyen ment, a kis metsződés után igyekeztem meglódulni és behozni amit lehetett.

Végül a "B" döntő (futottak még kategória) második helyét szereztem meg, és ami a bosszantó, alig több mint egy perc hátránnyal. Az a fránya 11-es pont. Grrrrrr. Sebaj, azért így is jól esett, és egy kicsi kárpótlást is adott ez a futás a szombatiért. A szervezők előtt pedig le a kalappal, számomra ez a szervezés és rendezés tökéletes volt.

Bookmark and Share

2013. október 13., vasárnap

Fenntartó bejegyzés

Nos igen, mint az a legutolsó bejegyzés óta eltelt idő mennyiségéből is látszik, mostanában nem nagyon van motivációm írni a tájfutó eseményeken szerzett élményeimről.

Ennek persze egyik fontos oka, hogy kevésre járok. Vagy amin vagyok kevés élményt hoz (lásd idei ROB). Ahogy nemrég írtam is, egy kicsit most a terepfutás, illetve régi hobbim a teljesítménytúrázás felé húzok. Illetve a futásban szerzett tapasztalatomat és erőnlétemet felhasználva kvázi ötvözöm a kettőt.
Ez utóbbira a legjobb példa a Pálos 70 teljesítménytúra, ami október 5-én került megrendezésre. 74 km és 2300 m szintemelkedés, A Gellért-hegytől egészen Márianosztráig. Gyakorlatilag egy elég erős tempóval gyalogoltam végig (a nagyon emelkedőkön is 6 km/h átlag vagy az felett), a lejtőkön illetve tartósan sík részeken pedig kocogtam, futottam. A reggel fél 6-os indulást követően általában csak rövid megállók voltak az ellenőrzőpontokon, két hosszabbnak mondható étkezési szünetet jelöltem ki Csobánka Szent-kúton illetve Pilisszentlászlón. Szentlászló után egyébként vissza is vettem a tempóból, mert egy komphoz kellett igazodni, ellenben az utolsó 8 km-t futottam. Így 11 és fél óra tiszta nettó menetidővel teljesítettem a távot.

De ami az egészből a legfontosabb: a végére nem voltam kimerült, nem éreztem izomfájdalmat, nagyon kellemesre sikerült ez egész napi menet. A tapasztalat hogy remekül lehet hasznosítani a futással szerzett állóképességet, illetve sokat segít az, hogy bármikor képes vagyok belefutni, belekocogni ha kell, a túrába.

Meglátjuk mit hoz a jövő. Tetszenek a hosszú távok, a lefutott teljesítménytúrák, de biztos hogy továbbra is szívesen járok tájfutó versenyekre is, de biztosan jobban megválogatom hogy mikor és hova. Talán lesz még ennek a blognak élvezhető tartalma :)

Bookmark and Share

2013. augusztus 21., szerda

Túl a hatvanon

1996-ban teljesítettem először a Mátrabérc teljesítménytúrát, akkor, és azóta azt gondoltam hogy gyaloglásból untig elég ennyi, nem vágyom hosszabb távokra. Több mint másfél évtized elteltével megváltozott a véleményem, és nem bántam meg. Sőt, új távlatokat vélek felfedezni ...

Amikor a Mátrabérc teljesítésekről meséltem, gyakran jött a "logikus" visszakérdezés: "A Kinizsi 100-ast nem próbáltad?". Nem. Azt gondoltam (sőt mondtam is) hogy a 100 km már egészségtelen. Legalábbis nekem mindenképp. Aztán idén nyáron szóba jött, hogy két nagyon jó fej ismerősöm (Forgi és Attila) szervez egy 100 km-es teljesítménytúrát, Palóc Expedíció néven a Cserhátban. Tavaly debütáltak az első rendezéssel, nagy siker volt. Az ő személyük számomra különben is garancia arra, hogy profi lesz mind szervezés mind pedig a lebonyolítás. Így aztán augusztus elején egy hirtelen ötlettől vezérelve azt gondoltam: itt az alkalom, megpróbálom! Félig kocogva, félig túrázva, majd ahogy adja.

Ereszkedés Felsőpetény felé
Az indulásra aztán már komolyabb stratégia született: az első 40 km kocogva, minimális felszereléssel, aztán legalább egy óra pihenés, majd átváltás túrafelszerelésre, és a maradék 60 klasszikus túra stílusban. Negyed nyolckor indultam, kellemes hűvösben, nagyon jól esett a mozgás. Nem siettem, élveztem az ismeretlen tájat, és a kihívást, hogy 40 km vár rám (eddigi leghosszabb futásom 30 km volt). 25-ig jól ment minden, az ellenőrzőpontokon ettem-ittam, néha pihentem pár percet, de aztán kezdett nagyon meleg lenni, a Romhányi pont után a kitett meredek kaptatón (néhol jelentős aljnövényzettel) át kellett váltanom sétába. Aztán fent a hegyen ismét kocogtam, de a meleg egyre jobban terhelt. Végül 5 óra elteltével beértem Nézsára, 40 km-rel a hátam mögött. Izmaim rendben voltak, nem voltam kimerült, csak a kánikula terhelt le nagyon. Lemosakodtam, ettem, ittam, és egy fél óra passzív pihenőt utaltam ki magamnak. Aztán összekészülődtem a túrás szakaszra, és 2 óra körül, jó nagy hőségben nekiindultam. Fura volt, hogy most már olyan lassan mennek a kilométerek, de jó volt így. Csővár után Nógrádsáp felé viszont már elég durva fáradtságot éreztem, és azt, hogy hiába eszem akármit és akármennyit, hiába iszom folyamatosan, állandó éhség és szomjúság érzésem van. Galgagutáig elcammogtam, tudtam hogy ott találkozom az egyik szervezővel (az elején említett jó haver), és erősen gondolkodtam a feladáson, vagy valamiféle rövidítésen. De még szerencse hogy ez pont ott jutott eszembe, mert Attila rögtön mondta a megoldást: nevezzek át a 80-as távra. Gondoltam, 20 km-t még kipréselek magamból. Persze az tulajdonképp 25 volt, amiből az első 15 még világosban telt, pont szürkületre értem be Legéndre. Ott még tartottam egy hosszabb pihenőt, aztán egy fejlámpás utolsó 10 km után, 84 km kocogással-gyaloglással, 15 és negyed óra teljes idővel (ebből tényleges mozgás idő 12 és negyed óra) beértem a célba.

Persze sajnálom hogy nem lett meg a 100 km, de nem bánom. Jó érzés hogy a 85 után még egy jó vacsorát elfogyasztottam (a túra szervezői remek bográcsgulyásról gondoskodtak!), és még haza is tudtam vezetni éjszaka gond nélkül. Nem volt izomgörcs, nem volt végkimerültség, egyetlen "fájó pont" egy kétujjnyi vízhólyag a jobb talpamon. Így tehát az első komolyabb távú teljesítménytúrám tényleg jó emlékként marad meg. És hát persze tegyük hozzá, nem így lett volna mindez, ha az elmúlt években nem ismerem és szeretem meg a terepfutást.

A folytatás pedig nem kétséges: teljesítménytúrák, 30 vagy az feletti távok futva, 60 feletti távok kombi stílusban. Jövőre pedig Palóc 100, de tényleg!

A 80-as táv útvonala: Nézsa - Keszeg - Felsőpetény - Alsópetény - Romhány
- Kő-hegy - Nézsa - Csővár - Nógrádsáp - Galgaguta - Bercel - Nógrádkövesd -
Legénd - Kő-hegy - Nézsa

Bookmark and Share

2013. június 25., kedd

KOB 2013 - ilyen is, olyan is

Hiába, no, így közel öt évvel az indulás után, még a legfrissebb bejegyzésekben is valósághűen kidomborodik a blog címének igazságtartalma: a dilettantizmus.

Vagy akár mondhatnám azt az életből egyébként jól ismert alapigazságot is, hogy ha valami elkezd jól működni, akkor valami más meg biztosan elromlik. Átültetve a hétvégén történtekre: most, hogy már jól (legalábbis az eddigiekhez képest sokkal jobban) megy a futás, hirtelen elfelejtem hogyan is kell futás közben tájékozódni. Pedig ez egy nagyon szuper kis középtávú OB volt, jó terepen, jó térképekkel, jó pályákkal, és az egyéb körülmények is megfelelőek lettek volna.

Vígan is kezdtem a nyargalászást a terepen a selejtező pályájával, mindenféle presszió nélkül, átadtam magam a futás élvezetének. Az 1. pont kicsit mellécsúszott, de nem volt olyan vészes, aztán a 2. után a jó ég tudja miért hittem hogy fentről jobb kerülni. Eleve több szintet vettem így fel, ráadásul simán elindulhattam volna a 3. pont felé, az út majd szépen felfog, utána meg ott a domborzat. A rövid 3-4 átmenet után az 5. felé ugyanez igaz: elég lett volna egyenesen futni, a jelleghatár és a domborzat együtt tuti elkap, de mindegy, végül is belefér, ha a kerülővel voltam biztosabb magamban. A 6-7-8-9 ismét jól sikerült, aztán megint defektes lett az agyam. Nem is értem, miért nem vállaltam be keletnek azt az alig több mint 100 m-es átvágást az 1-es zöldön, miért kellett jelentős szintvesztéssel akkorát kerülnöm. Csak itt biztosan elszúrtam 3 percet. Utána a 10-11 kerülője már szerintem megint belefért, így legalább tempósan futottam és biztos voltam a pontfogásban, aztán pedig a maradék pontok begyűjtése után hamar a célba értem. De a négy bakim 6-8 perces plusz idejének köszönhetően siralmas 45 percet jöttem a 4,4 km-es pályán, ami persze már csak a "B" döntőre lett elég. Pedig nem volt ez nehéz, csak hát fegyelmezettebbnek kellett volna lenni, és jobban figyelni. Úgy fest, ez a védjegyem, a hibázás, a rossz döntések, ilyen egy dilettáns tájfutó :)

Érdekes még megjegyezni a selejtező felépítését: A rajt 2,5 km, még a célból vissza 1,2 km volt az út, tehát mindent egybevéve 9 km körüli testmozgást okozott a délelőtti futam. A délutáni 1,7 + 4 km-t beleszámolva és összeadva már majdnem egy HOB távnál tartunk :)

A döntőre jó kései rajtidőt kaptam, ami jó volt mert enyhült a hőség, ez utóbbival párhuzamosan viszont megsokszorozódott a tevékenykedő szúnyogok száma. Még a rajt felé vezető úton begyűjtöttem vagy 10 csípést. Erik két perccel előttem indult, így volt motivációm, meg hát amúgy is: ha már eljátszottam a rendes döntőbe kerülésem, akkor legalább itt a maradék lehetőségben bizonyítsak már valamit. Ahogy várható is volt, közepesen nehéz pályát kaptunk, a kövekkel teleszórt hegyoldal nehezítette kicsit a végrehajtást, de úgy látszik a délelőtti bemelegítés után most már kicsit fegyelmezettebb tudtam maradni, és egészen magabiztosan lavíroztam a sziklák és átjárók között, nem hagytam magam eltéríteni a saját elképzeléstől, és sikerült mindig tévesztés nélkül a pontra jutni. Eriket a 4. pontnál értem utol,  a 10. pontig nagyjából együtt mozogtunk, bár többnyire én voltam elől. Aztán leléptem, hogy a végét még egy picit megtoljam - sosem lehet tudni, hátha 1-2 percen múlik. Sejtettem hogy az élbolyban végzek, de azt nem hogy a legelején, bár a 37 perces idő ezen a terepen nem volt rossznak mondható a rövid, 3,8 km-es pályán. Így utólag nézve talán csak a 7-8 átmenetet csináltam csúnyán, inkább kerülni kellett volna mint átmászni, de hát volt még erő, meg így jó támadópont is.

Összességében azt a konzekvenciát vontam le, hogy ha akarok, tudok figyelni, csak nem igazán jövök rá, mi az a kapcsoló ami ezt váltja, és miként tudom azt kezelni. De hát  végül is mindegy, a lényeg hogy szép erdő, jó levegő, és futás: jól érzem magam és kész :)

Bookmark and Share

2013. június 11., kedd

Töbrök éjszakája - ÉOB 2013, Orfü

Eléggé vártam már ezt a napot: ismét egy éjszakai verseny, ráadásul olyan gyönyörű helyen mint a Mecsek töbrösei. Kívánni sem lehetne jobbat. Mind élménynek mind kihívásnak abszolút jónak ígérkezett.

Persze ha igazi tájfutó lennék, mivel mégis csak egy országos bajnokságról van szó, becsületesen felkészültem volna. Ez azonban nem így történt: április közepéig abszolút formában tartottam magam, aztán egy kisebb betegség miatt kijöttem a ritmusból másfél hétre, amit utána pedig már nem tudtam rendesen felvenni a megnövekedett munkamennyiség és egyéb elfoglaltságok miatt. Alig fért bele heti két futás a végére. Szombat reggel még kimentem kocogni 8 km-t (Velence Teljesítménytúra Pákozd), aztán egy nagy pihenés után délután nekivágtam Orfünek. A 2009-es Mecsek Kupa helyszíne már ismerős volt, így megérkezés után még egy kis pihenés, majd a mentális felkészülés következett.


Kései rajtidőt kaptam, éjjel fél 12-kor a rajtba menet éreztem is némi fáradtságot, de a rajtsátorhoz érve átvette annak helyét az izgatottság. Repülőrajt volt, viszont hosszú szalagozás a rajtbójáig, így volt lehetőség megnézni az első átmenetet kocogás közben. Rögtön egy jó hosszút kaptam. Fontos stratégia, főleg nekem aki kevésbé ügyes, hogy az első pontot ne kapkodjam el: lassan, ügyesen, hogy érezzem a tempót, szokja a szemem a térképet, amolyan biztonsági megközelítés javasolt. 11 percbe telt az 1 km-es átmenet, hiba nélkül, majdnem teljes iránymenetbe, sűrűn tájékozódva, viszonylag folyamatos de nem túl gyors haladással. Ez viszont előrevetítette hogy a 80 perces tervemet a 7 km-es pályára csak akkor tudom hozni ha végig ilyen tempóban és ilyen fegyelmezetten megyek, szinte légvonalban is mint az elején.

A terep 2009 óta változott picit, az általam vártnál sokkal több zöld szín került a térképre. Ez persze lassította az átmeneteket, plusz mivel semmiképp sem akartam hibázni, több esetben is megtorpantam térképet nézni, és legfőképp az irányt ellenőrizni. Idejét nem tudom, mikor használtam utoljára ennyit és ilyen intenzíven a tájolót. Éjszaka a töbrösben nem jön be az "áll a hegy amerre áll, úgyis látszik" elmélet. Az óra által rögzített útvonalból azért látszik hogy ennek köszönhetően kevés mellémenésem volt, jelentősnek csak a holtpontomat (16-17) mondanám, de ott is látszott hogy aránylag gyorsan és mindössze 1-2 perc veszteséggel helyre tudtam tenni magamat.

A holtpont után szerencsére jól jöttek a pálya végi utolsó pontok, tempósan nyargalásztam be a célba. Persze jobban örültem volna ha utána nem kell még másfél kilométert futni a versenyközpontig, de hát mit lehet tenni ha így jött ki jól a pálya. Márpedig tényleg jó lett, OB-hoz méltóan kemény feladatot kaptunk, jó terepen, jó térképpel. Utólag visszanézve talán annyit változtattam volna, hogy a rajtból irányba indulva és elérve a kis nyiladékot és utat, azon jobbra fordulva körbe mentem volna az 1. pont felé. Mivel a pálya elején vagyok, valószínű a tempós úton futással hamarabb odaértem volna. Ugyanakkor lehet hogy pont így volt jó, ahogy csináltam, mert így már az elején belejöttem a térkép kiolvasásába, és megtapasztaltam milyen a terep.

A pályánk (F40) 6,9 km-re volt kiírva 310 méter szintemelkedéssel, az órám szerint 8.75 km-t futottam, a szint stimmel. A 15 célba érkező közül a 12. helyet foglaltam el, az első helyezett 72:53-as idejéhez képest 95:42-t jöttem. A részidőkből látszik, hogy sok átmenet nagyon jól sikerült teljesíteni, a holtpont nélkül illetve egy kis tempóval maximum két helyet tudtam volna javítani, de 90 perc alá valószínű nem kerülök. Érdekes egyébként, mert teljesen úgy éreztem hogy ahol lehetett futottam, kocogtam, és ezek bőven kompenzálták a térképnézegetés miatti megtorpanásokat, belesétálásokat. Ehhez képest kvázi túratempó jött ki. Pedig a tények ugye makacs dolgok, tehát biztosan az én készülékemben volt a hiba :)
Visszanézve az eddigi történetemet, az első, 2010-es éjszakai OB-mon sikerült az ottani mezőnyben hasonló eredményt elérni, igaz az Alföld volt, Ruzsa, tájékozódni sem nagyon kellett, a több mint 10 km-es futás után másnap pedig járni is alig bírtam. A 2011-es és a tavalyi ÉOB-k mind rosszabbul sikerültek - már ami a mezőnyben elfoglalt helyemet illeti. Azt azért nem jelenteném ki hogy egyértelmű fejlődés, de mindenesetre elégedett vagyok. Pozitívnak könyvelem el hogy szinte végig fegyelmezett tudtam maradni, negatívnak pedig hogy nem használtam ki az erőmet, nem futottam ki magam rendesen.

És most ismét egy évet kell várni a következő hasonló megmérettetésig, de mint mindig, most is hamar elillan majd az röpke háromszázegynéhány nap ...

Bookmark and Share

2013. április 1., hétfő

Vértes Terepmaraton - a szemléletváltás

Még februárban gondoltam egy nagyot, és beneveztem a Vértes Terepmaraton félmaraton távjára. Ha már megszerettem a hosszú futásokat, gondoltam, legyen egy kis megmérettetésem így tavasz elején is. Ráadásul a Vértes közel van, ismerem és szeretem is. Persze, semmi elképzelésem nem volt, milyen is egy terepfutó verseny. Elképzeltem valamit, és amit kaptam - nos, ezek után már mást jelent az a szó, hogy terepfutás.

Bő egy órával a rajt előtt érkeztem a versenyközpontba, ahol aztán egymást érték az igen pozitív, lelkesítő történések. Először is találkoztam rég nem látott Szász Peti haverommal, akivel volt pár tájfutó kalandunk, aztán Ő átnyergelt a terepfutásra, maratonokra. Bár ő erősebb futó mint én, kis beszélgetés után kiderült hogy talán nem lesz lehetetlen tartanom a tempóját. Ez igen nagy örömhírként ért, mert ugye futótárssal mindig sokkal jobb mint egyedül. Aztán átbattyogtam Guttman Zolihoz a Multinavigátor.hu kitelepüléshez, és gondoltam megnézem az előző este facebook-on beajánlott szuper Inov 8-as cipőt. Első látásra szerelem lett, ráadásul volt a méretemben, és felpróbálva úgy tűnt kimondottan az én lábamra tervezték. Nem volt kérdés a megvásárlás, nagyon örültem hogy nem a lekopott talpú lehasznált cipőmben kell majd a saras-havas-vizes terepen futni (előző este még a szögest terveztem, de a sok beton és köves rész miatt lebeszéltem magam róla). Aztán volt még két hasznos beszerzésem, egy futáshoz használható egyszerű esőkabát, és egy nagyon könnyű, derékra simuló övtáska (előbbiből 12, utóbbiból 16 éves darabom volt csak otthon, megérett már a csere). A futásra tehát egy vastag hosszúnadrágban, egy vékony hosszú ujjú aláöltözetben, az új esőkabátban, és az új cipőben indultam neki.

Nagyon jó volt hogy Péter ott volt futótársnak, nekem egyrészt semmi tapasztalatom nincs még versenyszerű rendezvényeken, másrészt úgy egyébként sem érzem hogy még jó terepfutó lennék: nem tudok egyenletes tempót tartani, és hajlamos vagyok kiesni a ritmusból, indokolatlanul ok nélkül megállni. Így viszont csak annyi dolgom volt, hogy tartanom kellett Péter tempóját. A bevezető szakaszon, kifelé a faluból a hegy lábáig nem volt gond, a monoton esőben, a vizes-sáros talajon szépen suhantunk. Aztán jött a nagy mászás: 1,6 km-en 160 méter szint. A folyamatosan hulló esőtől, és a leolvadó hótól fergeteges sár volt, így nem sok jóra számítottam. Szép kellemes tempóban, nem erőltetve, de nem is lazsálva húztunk felfelé. És ez volt ez első megdöbbenés ideje: míg mások balettszerű mozdulatokkal imbolyogtak a meredek csúszós emelkedőn, addig én hihetetlen módon, szinte suhantam felfelé. Se megcsúszás, se megbillenés, semmi. Eszméletlen jól teljesített a cipő, már-már a hihetetlen kategóriába sorolhatóan. Hülyén hangzik talán, de ettől marha lelkes lettem. Aztán felértünk, tempóváltás jött, és hamarosan fogtuk az első ellenőrző pontot. Innen a monoton felső gerinc következett, immár hóval, jeges pocsolyákkal, néhány ezekbe történő beszakadással, és persze mindezt esőben, szélben, ködben. Szerencsém volt, mert ha nagy mennyiségű víz került a cipőbe, azt 3-400 méter után garantáltan kinyomta, így utána már nem volt zavaró, és nem is hűlt tovább a lábam. Az elágazás után következett egy meredek köves lejtő, nagyon erős tempóban mentünk neki, el is mondtam az elején egy két miatyánkot. De nem lett baj. Leértünk, nem sokkal rá a második ellenőrzőpont következett. Itt végül nem álltunk meg frissíteni, menet közben nyomtam magamba ez energiagélt. Egy hosszú, monoton, szintezős szakasz következett, a terep változatossága most eléggé lekötött, folyton a következő olyan lépést kellett keresni, ahol nem csúszunk meg, vagy nem süllyedünk el. Persze ez nem mindig sikerült. Itt már úgy éreztem, erős a tempó, de logikus volt nem lelassulni, hiszen nagyon kevés szintet kellett csak menni, egyébként szinte tényleg húzta az embert a terep. A folyamatosan szakadó eső ellenére egészen komfortos voltam felül, a kabát nagyon jól működött. Repült tehát az idő, és hamar megérkeztünk az utolsó ellenőrzőponthoz, ahol szintén frissítő várt ránk. Itt már nekem nem volt kedvem megállni, éreztem ha megteszem, nem fogok tudni már jó tempóval újra nekiindulni. Péter kicsit lassított egy üdítőért, én próbáltam lassú mozgásban maradni, aztán fél perc elteltével már mentünk is tovább. Még 5 km volt hátra, erős tempóval kezdtünk, de hát szinte lebegett már a befejezés a szemünk előtt. A betonon persze könnyebb volt futni, de aztán következett megint a terep, ami súlyos csapást mért a jobb vádlimra: többször is majdnem összerántotta a görcs. Ez nem volt jó jel, igyekeztem levenni róla a terhelést. Az utolsó enyhe emelkedő után már könnyebb volt, tudtam, innentől már kitartásból és combból kell futni. Utolsó mentsvárként Péter cipőit néztem magam előtt a monoton vágtában, és azt mondogattam magamban: nincs más dolgom mint ezeket követni. Bejött a dolog, hamarosan ráfordultunk Szár szélső utcájára. Az utolsó másfél kilométeren valahol a boldog eufória, és a "mindjárt belehalok" állapot egyvelegét éltem át. De puding próbálja az evés: próbáltam húzni, amennyire lehet, éreztem hogy Péter sem akar veszíteni a tempóból. Utolsó kanyar, egy erős lejtő, begyorsulás, jó nyújtott léptek, még egy kanyar, becsuktam a szemem, kiszakadt egy kiáltás, majd beletoltam minden maradék lelki és testi erőt, és behajráztam a célba. Eszméletlen jó érzés volt, pedig maradék 5-10 % racionalitásommal tudtam, hogy bármely pillanatban beállhat a görcs a lábamba, de nem érdekelt. Beértem, megálltam, még egyszer jól kiüvöltöttem magam (ezen a rendezők kedvesen mosolyogtak), aztán megjött Péter is, és elindultunk be a versenyközpontba. Egy kicsit még filmszakadásos állapotban voltam, emlékszem hangokra, hogy gratuláltak, meg hogy adjam oda a dugókámat, meg hogy milyen levest kérek, de ezek csak foszlányok, én még lebegtem valami egészen furcsa állapotban, amit nagyon nagyon rég éreztem már. De jó volt. És egyébként olyan valószínűtlenül kevesen voltak a csarnokban, fura is volt, azt saccolta Péter is hogy talán 30. hely környékén értünk be.

A teljes futott táv 21,1 km lett (szintemelkedés 428 méter), amit 1:58-as idővel teljesítettünk (5:36-os átlagtempó). Ez a 67 sikeres célba érkezésből Péternek a 16., nekem pedig a 15. helyet jelentette. A férfi félmaratont Józsa Gábor nyerte 1:27-es idővel. Részletes eredmények itt elérhetőek.

Néhány leülepedett gondolat egy nappal a futás után:

  • Péter nélkül ez nem ment volna. Félelmetes, mennyit tud segíteni egy futótárs.
  • Nagyon kellett az a hangulat, ami a rajt előtt a csarnokban uralkodott, szinte tuningolta az embert az indulásig. Jó kis társaság ez a terepfutóké.
  • Az új Inov 8 X-Talon 212 nélkül ez nem sikerült volna így. Nem hittem, hogy van cipő, ami ilyen változatos, nehéz terepen is ilyen jól működik. Kicsit bánom is, hogy csak most szántam rá magam erre a beszerzésre, és az egész téli felkészülésemet a régi sima futócipőmben csináltam végig.
  • Az hogy az eddigi teljesítményeim után ilyen terepen ilyen körülmények között ilyen eredményt értem el, azt jelenti hogy eddig vagy nagyon alábecsültem magam, vagy valamit nagyon rosszul csináltam.
  • Ezen túl már mást jelent a terepfutás. Amit eddig csináltam, az csak terepen futás volt.


Egy szónak is száz a vége, fantasztikus nap, fantasztikus futás volt. Köszönet érte a szervezőknek, akiknek a szakadó esőben egy helyeben állva még esélyük sem volt felmelegedni, de tették a dolgukat, lelkiismeretesen, barátságosan. És köszönet sokadszorra is Péternek (remélem olvasod), hogy segített végig, húzott, biztatott (talán kicsit szégyellenem is kellene magam, amiért az utolsó 150 méteren lehajráztam).
Érdekességképp még talán egy dolog:
néhány kép Szaszától, milyen is volt a terep.

Remélem 2014-ben is itt dübörgök majd a Vértes Terepmaraton félmaraton távján.

Bookmark and Share

2013. március 30., szombat

HOB 2013 - fagyos hangulatban

Sok mindenben első volt ez a HOB: először volt értékelhető felkészülésem, először voltam a Nyírségben, és először történt meg hogy a befutás után nem volt időeredményem.

Tavaly decemberben jött az elhatározás, hogy megpróbálom félretenni a szokásos téli punnyadást, és felkészülés gyanánt igyekszem rendszeresen futni, sőt, mindezt több hosszú táv beiktatásával. Előző bejegyzéseimben már írtam róla, hogy nem igen szeretem a telet, mármint ami a futást illeti: hideg is van, vagy fagyott vagy havas a talaj, szóval nem komfortos. De úgy fest, hogy a négy hónap alatt átfordultak bennem a dolgok: egészen megszerettem a téli futásokat, és elkezdtem kacsingatni a hosszabb távok felé is. Illetve úgy összességében, a terepfutás mint fogalom kezd gyökeret verni bennem.

Na de a lényeg mégis csak a 2013. évi nyílt országos hosszútávú egyéni bajnokság, amely idén Nyírbátorban került megrendezésre. Sosem jártam még azon a környéken, bár pár térképet láttam nyírségi terepekről, de ez messze van attól mintha ismerném is. Saját kútfőből arra számítottam, hogy az F40-es kategória 90 perces győztes idejéhez kiadott 13 km-es pályám a lapos terepen legalább 17 km-es futott távot jelenthet, tehát erdőrészeket fogunk kerülgetni, esetleg egy-két átvágással. Optimistán azt gondoltam, a felkészülésnek köszönhetően talán 100 percen belül tudok majd maradni. De ezt még akkor, amikor nem tudtam hogy aznap fagypont körüli hőmérséklet, és erős szél vár ránk. Ez utóbbi két tényező pedig nem túl nagy segítség a futásban.

Ilyen elképzelésekkel érkeztem tehát a rajtba, szép új SI 11-es dugókámmal. Persze izgulhattam volna, mert köztudottan a versenyrendezők közül még nem mindenki frissítette az SI-doboz készletét az új típusú dugókák kezelésére, de nem tettem, mert lévén országos bajnokság, ezt a kockázatot kizártam. Aztán a rajtban jött a meglepetés: a törlés doboz nem csippant. De még ekkor sem estem pánikba, mert törölt dugókával jöttem, és úgy gondoltam, hogy a kinti dobozokkal már nem lehet baj. Persze azért felkészültem arra, hogy lyukasztanom kell majd, de hát ez sem a világ vége - gondoltam. 

Nagyon fura volt hosszútávú verseny létére a repülőrajt, de szerencsére egészen megtorpanás nélkül sikerült kezdenem. Bár a rajt környékén pontatlan volt a térkép, ez szerencsére nem sokat befolyásolt, mert igen hosszú első átmenet lévén a kezdeti irányfelvétel elnagyolható volt. Az első pontnál volt egy kis bizonytalanságom, nehezen ment a 15000-es térképen a domborzatolvasás, elsőre feljebb kerestem a bóját. A második pontnál aztán jött a meglepetés: nem csippant a doboz. Az elmúlt 5 évben (mióta elkezdtem a tájfutást) még sosem kellett lyukasztanom, így az első manőver elég sok időt elvitt. De azért igyekeztem lelkesen tovább futni. A négyes pont felé menet hibáztam egyet a pont előtt, nagyon a gerinchez akartam viszonyítani, pedig az eredeti futás irány pont jó helyre vitt volna. Innentől viszont elég uncsi volt a pálya, csak futni kellett, további hibáim nem is voltak, mindössze egy kis figyelmetlenség a 13. pont előtt. Aztán a végén még volt két lyukasztásom, majd leértem a befutóhoz, és irány a cél. Ott viszont hidegzuhany: a cél doboz sem csippant. Ne már! Senki nem állt ott, lenyomtam az órámat, gyorsan lyukasztottam egyet, és mentem a kiolvasáshoz, és igyekeztem a lefagyott számmal minél érthetőbben mondani hogy kell idő, mert nem ment az elektronikus pontérintés a célban. Közben persze igyekeztem magamhoz térni, mivel azért saját erőforrásaimhoz képest eléggé kifutottam magam (a vége 15,3 km lett).

Miközben a célba érkezőknek járó meleg teát kortyolgattam, az járt a fejemben, hogy mennyire érdekel egyáltalán engem, hogy vajon elfogadják-e így a futást, vagy sem. Örültem annak, hogy saját magamhoz képest elég tisztességesen végigcsináltam a pályát, dacára a zord időjárásnak, igazából megette a fene ha nem lesz érvényes eredményem. Aztán átöltözés után már úgy voltam vele, hogy azért egy próbát megér, visszamentem a sátorhoz, és próbáltam érdeklődni. Szlávik Zoli nagyon rendes volt, próbált segíteni, Román János lerendezett egy "egyszerre csak egy dolgot tudok csinálni" válasszal. Hát ez van. Nem várhattam meg mi lesz a vége, időre vártak rám, így eljöttem.

Most, egy hét elteltével, és a nyilvánosságra hozott eredmények után azért felmerült pár kérdés bennem:

- 70:21-es idővel nyerték a pályánkat. 90 perc körülivel kellett volna. Ez elég nagy eltérés.
- Tanultam versenybírói tanfolyamon, tehát tudom, nem nagy dolog lefrissíteni az új szoftverre a dobozokat. És szerintem egy országos bajnokságra elvárható. Sajnálom hogy nem történt meg. Azon pont alapján, miszerint "a pontérintés a versenyző felelőssége" ez persze nem lenne felhozható hibának. Ugyanakkor az is irányelv, hogy egyenlő feltételek legyenek a versenyzőknek. Sok új dugókát használóknál, nálam is, ez utóbbi nem teljesült.
- Már a rajtban kiderült hogy baj lesz pár futónál. Miért nem állt felkészülten a célban valaki, aki írta volna az időket?

Egyébként nem is igen tudom, hogyan lett végül célidőm, pontosabban hogyan született meg a 93:39, ami a hivatalos eredménylistába került, mert senkit nem láttam aki felírta volna mikor befutottam, az órámból letöltött adatok szerint 93:15-nél léptem át a célvonalat. No mindegy, végül is örülhetek hogy lett eredmény, az én szintemen teljesen mindegy a helyezés. Magamban úgy zártam le ezt a napot, hogy saját elvárásomhoz képest egészen jót sikerült futni, és határozottan látszik a fejlődés az eddigiekhez képest. Így azt hiszem, lesz értelme továbbra is folytatni a futóedzéseket, meglátjuk, az év többi OB-ja is hasonló megelégedéseket hoz-e majd.

Bookmark and Share

2013. március 17., vasárnap

Még kettő a végére

Azt hittem már erre az alapozási időszakra nem lesz hosszú futás témám, de végül is lett. Mert a sors (vagy valami) nem nagyon akarta hogy akár csak egy normális edzőfutásom is legyen, amit urambocsá élvezhetek is.

Mert mikor azt hittem már vége a tél szorításának, majdnem egy hét kellemes langyos idő után, ismét visszakívánkoztam a Vértesbe, ahol pár héttel ezelőtt a poklok poklát éltem át az egyik futás közben. Persze így utólag már azt mondom, nevetséges volt a terv. Mert miért is gondoltam hogy azért mert 150 méteres magasságban minden szép és száraz, ugyanaz vár majd rám 200 méterrel magasabban is. Hát nem. Bizony ott az olvadó lucskos hó és/vagy a sár tartotta magát még mindig. Sebaj, ez jutott. De most persze nem akarom még egyszer ugyanazt leírni mint az előző bejegyzésben, nézzük tehát csak a különbségeket. Két fontos megemlíteni való akad eme futással kapcsolatban, kezdjük az egyszerűbbel. Most először kipróbáltam az egyik neves szuper-energia gélt. Azt ami olyan pici tasakban van, marha édes, de sok kalóriát ad elég hamar. A futóboltban sokáig válogattam, végül több félét is vettem, erre a futásra hoztam először tesztelni. El is neveztem Turbónak. Na szóval, tervek szerint Várgesztesen nyomtam magamba. A kérdés: hogyan lehet mérni, hogy hatékony-e. Az igaz, hogy visszafelé nem éheztem el, pedig a számítottnál többet futottam. Más hasonló hosszú futásoknál a semmi, vagy a 3-4 szem szőlőcukor bizony kevés volt. Szóval nagy tapasztalat nem gyűlt össze, ha csak az nem, hogy többek elmondásával ellentétben az elfogyasztás után nem lett rendellenes a bélműködésem - ha értitek mire gondolok :) A másik megemlíteni való pedig az, ami eddig még nemigen volt: az eltévedések (kicsiny elkeverések). A térképen a kék szaggatott vonal jelzi a tervet, és zölddel jelöltem három helyen ahol lecsúsztam az útról. Tudom, elég ovis dolog egy sima turistajelzést követni, nem is értem hogy vétettem el. Hát ez van. A harmadik baki a Lófő-völgynél bizony jó sokat rápakolt a távra - az nem nagyon hiányzott. Elég fáradtan fejeztem be a futást, az utolsó nagy emelkedőn bizony bele is gyalogoltam. A kegyetlenül rossz terepviszonyok ellenére azonban elég tűrhető időm lett: 19,7 km-t futottam 2:10 alatt. Tehát "csak" 10 perccel csúsztam ki a tervből, ami bár arányaiban akár soknak is mondható, én mégsem értékelem rossznak.

Egy hét feltöltődés után úgy gondoltam, a masszív melegedés és a csapadékmentes idő meghozza gyümölcsét, és a hétvégén futhatok egy igazán jót a Bia 25 teljesítménytúrát. Gyalogtúra üzemmódban már 10 alkalommal teljesítettem a kihívást, gondoltam megnézem milyen futva. Amolyan alapozást búcsúztató elő-tavaszi kocogásként. El is hívtam Hareszt, hadd legyen neki is jó, na meg pláne nekem, mert ugye az segít, ha van valaki aki erősebb és kicsit húz ha kell. Na de persze a túra napján ismét rájöttem hogy idén nem vagyok a sors kegyeltje, egész napos esőt jósolt a meteorológia. Sebaj, kemények vagyunk, amibe meg nem halunk bele attól erősebbek leszünk. Vagy mi. A hajnali és reggeli csapadék szépen módszeresen szétáztatta a terepet, így várható volt hogy a sár bizony elég sok energiát kivesz majd. Így is lett. Az első 6 km három durva nagy emelkedője elképesztően rosszul esett. Bokrokba kapaszkodva húztuk fel magunk, vagy a erdőben próbáltunk az út mellett botorkálni. Egyik sem volt jobb vagy eredményesebb a másiknál. Aztán kis pihi következett Sóskútig, a frissítőpontra gyenge esőben érkeztünk, de még aránylag jó állapotban. Aztán nem sokkal odébb, fent a kálvárián már azt éreztem, itt bizony holtpont lesz. Pedig már a Turbót is elfogyasztottam. Mindeközben Hareszon semmi nem látszott. Ez egyszerre volt megnyugtató és elcsüggesztő is. A tókerülés után a Nyakas-kőig feljutás gyakorlatilag "utolsó erőből" ment, de ott sem utaltam ki magamnak 2 perc pihenőnél többet. Ez talán hiba volt, mert így az utolsó 4-5 km-be 3-4 alkalommal is bele kellett  gyalogolnom - tiszta szégyen. De aztán valami egészen elképesztő lajhármozgással csak behúztam magam a célba.

Szerettem volna 2:30 alatt maradni a 25 km-es távon, de ez két okból sem sikerült. Egyrészt az idő 2:39 lett, másrészt - nagy megdöbbenésemre - a tényleges futott táv is mindössze 23,4 km-re rúgott. Ez lett tehát a nem túl sikeres szezonzárás, most egy kis pihi, aztán HOB. Nagyon várom már.

Bookmark and Share

2013. február 24., vasárnap

A tél utolsó vonaglásai

Mindkét értelemben. Mármint a tél is az utolsókat rúgja, meg lassan velem is az történt volna ha még sokat kell hóban futnom. De szerencsére nem.

Miközben ezt a blogot írom, odakünn már tisztán látszik hogy Tél Tábornok vesztett, és Tavasz Anyó megállíthatatlanul jön, jön, jön. Persze ahogy minden évben szokás, két-három hét múlva lesz majd még egy erőtlen próbálkozás a hideg részéről, de azon is majd csak nevetni lehet. Így hát álljon itt a sommája a téli edzéseimnek, kicsit kitérve a két utolsó felvonásra.

Ilyen telem még nem volt. Mármint, sosem vettem még ennyire komolyan a téli alapozást. Mert igazán sosem szerettem télen futni. Nyafogtam a hideg és a hó miatt. De most kitűztem célul egy egészen elérhető edzésmennyiséget, és sikerült is megvalósítani. Maga a cél a futók táborában valószínű heveny röhögőgörcsöt váltana ki, de ez számomra indifferens, saját magam értékrendjéhez igazítottam az elvárásokat. Így összességében közel 400 km-t futott távot hagytam magam mögött a négy hónap (november elejétől mostanáig) alatt. A HOB-ig természetesen szinten tartom az edzést, és meglátjuk, milyen különbséget érzek majd a nagy kihívásban. Remélem megérte a nagy felhajtás :)

És akkor néhány szó az utolsó két havas kalandról. Múlt hét végén a Vértesbe ruccantam ki, egy egyszerű 19 km-es kör volt tervben. Depó a Birka Csárdánál, majd egy szép karika Vitány-vár érintésével. A terv jó volt, de az idő nagyon nem passzolt hozzá. Olvadó lucskos vizes mély hó várt kint a terepen, olyan, amilyet talán magamtól ki sem találtam volna mint lehetséges nehezítést. Az indulás utáni nem sokkal, a Csákányospusztai Th. előtt már full átázott a cipőm. A kék kereszt járhatatlan volt, így a Mária-szakadékban kellett futnom, azt hittem megtekeredem mire a tetejére érek. Reméltem hogy onnan jobb lesz, de nem. A rövid aszfaltos szakasz (szintén vizes hóval fedve) után jött a pokol. Szűk keréknyomos út, mindkét oldala 30 cm mélyen, ha melléléptem boka felettig süllyedtem a locspocsos hóba. Tragédia volt feljutni a tetőre. Szerencsére a völgy lejtője a várig elég jól futható volt, ott egy kicsit pihenhettem. De a gerincen átbukásnál éreztem hogy több energiát elhasználtam, mind kellett volna. A Pali bácsi emlékfáját érintő emelkedőnél megint visszatértek az áldatlan állapotok, ilyen-olyan lépések voltak a mély hóban, gyakorlatilag futhatatlannak is minősíthető lett volna a terep. Arra vártam hogy a zöld szintezése Ilonka-forrásig majd kikapcsolódás lesz, ehelyett minden második lépésnél belesüllyedtem a vizes hóba. A kimászás kész felüdülés volt. Na de fent a gerincen. Az első 500 méteren volt kocsinyom, az kicsit segített, de aztán az elfordult északra, nekem pedig maradt a szűz hó. Több mint két kilométeren át  magas térdemelés, maga volt a pokol. De csodák csodája, egy nagyon rövid megállással végig bírtam. Mint nemsokára kiderült, ez hiba volt. A lejtő után a betonon ólomnehézségűek lettek a combjaim, alig tudtam mozogni. Ráadásul a kemény beton végső csapást mért a vádlimra is, borzalmas kín volt futni. A lefelé szakaszban az országútig háromszor is bele kellett sétálnom (megjegyzem, lejtőn ez tök szégyen). A végén fájdalmas hernyó-mozgással értem vissza a parkolóba. Aki átélt már ilyet tudja milyen: végig jajgatva sikerült csak átöltöznöm, különös tekintettel a zoknicserére. De túléltem, és ez a lényeg, kis pihenés után túláradt bennem az "amibe nem halunk bele attól erősebbek leszünk" érzés is. A kör végül 18 km lett 350 méter szintemelkedéssel, és kicsivel több mint 2 óra kellett hozzá (pontos adat nincs mert közben egy kis szakaszon kikapcsolt a mérés).

Ma pedig a szezon utolsó hosszú kontrollkörét futottam, erről nem kívánok ódákat zengeni, mert nincs értelme. Háromszor futottam meg idén ezt a kört, elsőre Erikkel, szuper időjárási körülmények között de lassan. Másodszorra hidegben és hóesésben, de sikerült javítanom. Utolsóra  is javítást terveztem (konkrétan az 50 perc elérését a 9,8 km / 350 m pályán), de nem sikerült. Az ok hasonló mint az előzőekben leírtak: megint a latyakos, olvadó vizes hóval kellett küzdenem. Igazából a két nagy emelkedő vitte el az időt, hiába a szöges cipő, folyton kikapartam, nehezen haladtam, és ezért kicsit el is fáradtam. De sebaj, a többi részidő szép lett és ez a lényeg. Biztos ami biztos, egyszer majd normális terepen is lemérem, mire vagyok képes ezen a körön.

Viszlát tél, szevasz tavasz, várlak HOB!

Bookmark and Share

2013. február 10., vasárnap

A három csapás

Három hosszú futás, három természeti elem viszontagságaival kísérve: (jég), szél, és hó, tehát a tél büntető eszköztárának mindegyike előfordult az elmúlt hetekben.

Persze nem olyan nagy szenzáció ez - mondhatnánk, de azért számoljuk csak meg hogy december eleje óta mennyi napütéses napunk is volt! Bizony, elég hozzá a két kezünk. Szóval ez egy ilyen kegyetlen tél, próbára teszi szegény egyszerű futót. Mármint gondolok itt magamra. Mert azért olvasgatva a "szakirodalmat", látom hogy profi képességű sporttársaim teljesítményét alig befolyásolják ezek a körülmények. Na de nézzük sorban, miként is ért a három csapás.

Január 26: Kincsesbánya teljesítménytúra. Tavaly már voltam itt, akkor is elég cudar körülményeket fogtam ki, és azt hittem rosszabb már nem jöhet. De. Jött. Most ugyan csak -5 fok körüli hőmérséklet várt, ami abszolút nem is lett volna baj, de az útviszonyok ... a 17.4 km-es táv negyede beton, ez tűrhető volt. A maradék kb. fele a számomra szinte futhatatlan, boka felettig süppedős porhó, tele ezerféle cipőnyommal, így inkább bukdácsolás volt mint futás, még a lejtősebb részek sem hoztak enyhülést. A néha előbukkanó mély kocsinyomok pedig olyan keskeny voltak, hogy kínlódás volt bennük maradni. Ezen szakaszból már az első ellenőrzőpontig is jutott jócskán, így oda is a tervezettnél fáradtabban érkeztem. Aztán persze jöttek a teljesen letaposott eljegesedett részek, amik szintén nem örvendtek nagy népszerűségnek. A Gaja-szurdok ellenőrzőpont előtti bevezető szakasz, valamint után a fordulás és a kitörés megint csak kínlódást hozott, így nagyon vártam már az emelkedő tetejéről való legurulást. A tározó kerülése nem ment valami simán, mivel a túra második felében gyakorlatilag hiányzott a szalagozás, bele is futottam egy lezárt területbe, ahol három kutya vicsorgott rám. A vége a betonon vissza tiszta megváltás volt, javítottam is kicsit a tempón, ám a végeredmény sajnos nem lett olyan jó mint vártam. Bár az 1:43-as idő kis javulás a tavalyihoz képest, akkor viszont ehhez képest sokkal jobb futhatósági viszonyok voltak. Viszont most a futás után igen gyorsan regenerálódtam, nem úgy mint az első alkalommal, amikor úgy kellett felmosni a padlóról, és a nap hátralévő részében használhatatlan voltam. Összességében tehát  jónak értékeltem az eredményt.

Rá egy hétre, február 3-án egy közös futás következett Haresszal, új lakóhelye körül. Persze mondanom sem kell, erre sem a legjobb időt terveztük: a tél legszelesebb napját fogtuk ki. A háztól az alig 100m-re lévő szántóföldig a szembe-szélben komoly kihívás volt eljutni. De tényleg. Úgy éreztem, hogy nem is haladunk, csak rakjuk egymás után a lábunkat. Aztán persze az erdőben jobb lett minden. Az elején felvettük a teljes táv szint mennyiségének a felét, egy kicsit úgy is éreztem hogy lassúak vagyunk, de alkalmazkodtam Haresz tempójához - ez szerencse volt, mert persze negyed óra múlva már éreztem hogy hamar átbukok, és közeleg a fáradtság. Bár a lenti részek szárazak vagy enyhén havasak, sárosak voltak, fentebb még bőven volt hó, sőt egy helyen egész komoly mélységűben is futottunk. Zoli szuper jó kört talált ki, végig élveztem, persze ebben nyilván benne volt az újdonság hatása is. A végén alig pár méterrel léptük túl az előirányzott 15 km-t, és belefértünk ez eltervezett másfél órába is, 1:27 lett a vége. A futás utáni nagy fáradtság szerencsére itt sem jelentkezett, így ezt is egy jó futásnak könyveltem el.

Harmadik felvonásként egy, az előzőeknél ugyan rövidebb, de számomra fontos etap következett, fent a János hegyen, a KST-s hosszú kontroll-körön. Persze itt sem száraz út, napsütés és kék ég fogadott, hanem -1 fok, erős havazás, és vastag friss hó lepte utak. De őszintén szólva, kimondottan vártam ezt a kihívást. Erikkel december végén 55:22-t mértem a 9.8 km hosszú körön (szintemelkedés: 300 m), de éreztem hogy sokkal jobbat is tudnék futni, konkrétan az 50 percet céloztam meg. Nos, ez nem jött össze, pedig igyekeztem jó 80%-on beleadni mindent, de azért a friss nagy hó még mindig nem a barátom. No és persze ezen a futáson debütált a szép új szöges cipőm is. Félelmetes, hogy mennyire jót sikerült választanom, szinte nem is éreztem hogy a lábamon van, suhantam benne. A lejtőkön jól fogott, az emelkedőkön is jól ment a kapaszkodás, csak hát nyilván elfáradtam. Végül 52:46 lett az időm, ami egyébként nem rossz, talán két hét múlva az utolsó futásnál lejön az a két és fél perc is.

Remélem pár hét múlva itt a tavasz, a sok hóban futott kilométer meghozza a gyümölcsét, és a hómentes utakon már szinte repülni fogok.

Bookmark and Share

2013. január 5., szombat

Kettő előre egy hátra

Van amikor jól megy, és van amikor nem annyira. Az óév zárása és az újév nyitása valahogy ilyen felemásra sikeredett.

KST Kontroll-kör János-hegy
Nagy tájékozódási kihívásoknak most nem vetettem alá magam, inkább csak szinten tartó futogatások voltak. Azok viszont elég érdekesen sikerültek. Az első említésre méltó esemény, hogy két egymást követő napon sikerült egy-egy 10km-es futás úgy, hogy mindkettő sikeres, sőt tulajdonképpen számomra példaértékű volt. Ez utóbbi alatt az értem, hogy nem hajtottam szét magam, nem lettem hulla a végére, végig sikerült jó mozgást és jó levegővételt tartanom, mégis mindkettő igen szép tempóval zárult. Az elsőt itt Herceghalom környékén követtem el, kevésbé szintes (10 km / 100 m) terepen, enyhén fagyott, néhol olvadt sáris úton, a végére 5:23-as átlagom lett. A másikat másnap szuper időben, fent János-hegyen. Ez a KST-s téli edzések kontroll-köre volt, amit Schwendtner Erikkel nyomtunk. Ő egy órát szeretett volna, de mondtam hogy nyomjuk le  55 percre (9,7 km / 300 m szint), ami végül sikerült is, de úgy, hogy a Virág-völgytől a Libegőig tartó emelkedőn szinte semmi erőt nem adtam bele. Legközelebb megpróbálom egyedül, saját tempóban, hátha összejön az 50 perc. Az szuper lenne.

Aztán újév első napján Eszti által motiválva kipróbáltam a résztávos edzést. Egy 857 méteres kontroll kört találtunk ki, aminek két szakasza enyhe (5-10 m) emelkedő. Persze előtte az odafutás is bemelegítés, meg az éles időmérő kör előtt futottam pár próbát. A mért kör végül 4:28-as tempóval sikerült, kb 80%-os erőbedobással, ami elsőre biztató. Remélem még az alapozási időszak alatt jó pár alkalommal sikerül megfutnom, meglátjuk milyen fejlődés várható. A vége felé esetleg egy edzés alkalmával kétszer-háromszor is megfutom.

BUÉK 20 TT útvonal
És a végére hagytam a gyászos teljesítményt, ami nem más mint a már 11 alkalommal teljesített BUÉK 20 teljesítménytúra. Az utolsó két teljesítésem természetesen már futva történt, az első 2009-ben, akkor még csekélyke futó-tudománnyal 2 óra 25 perc kellett a 19 km és 850 méter szint leküzdéséhez. 2011-ben ez 2:12 alatt sikerült, idén szerettem volna 2 órára levinni, de sajnos nem sikerült a projekt. Az első 10 km még szuperül ment, jó tempóval, és nem is éreztem magam fáradtnak, de aztán ez bő 1 km alatt megváltozott. Elnehezedtek az izmaim, szétesett a futásom, és a levegővételem is. A János-hegy oldalába történő felkapaszkodás kész kín volt. Az persze igaz, hogy a nagyon sáros, csúszós út főleg az elején sokat kivett, talán ez volt az oka a tervezettnél hamarabb történő elfáradásnak. Kedvenc Nagy-Hárs hegyi emelkedőmet nem is tudtam rendesen megfutni. Az utolsó 4 km lefelé gurulás pedig nagyjából fele olyan tempóval ment mint amennyivel mehetett volna ha nem fáradok be ennyire. A végére tehát szinte ugyanazt az eredményt hoztam mint két éve, mindössze két percet sikerült javítanom, de ezt igazából nem tekintem eredménynek. Jövőre valószínűleg megpróbálok keresni egy futótársat, aki segít felnőni a feladathoz, és végre sikerült összehoznom a 120 percet erre az egyébként nem is olyan könnyű útvonalra.

Bookmark and Share