2014. március 6., csütörtök

Szépség és a szörnyeteg - Tavaszi Boróka 2014

Idén mondjuk tél sem nagyon volt, így a tavasz eljövetelére várakozás kevésbé volt hiteles, de azért az egyik sarokpont, a Boróka kupa csak profitált ebből: tényleg tavaszi volt.

Főleg szombaton, csodaszép időben érkezhettünk a három évre forgalomból kivont kaskantyúi terepre. Persze azért még nem kellett mitfahrer az odataláláshoz, a kocsi is szinte magától beparkolt. Az sem volt kérdés, hogy nem kell túlöltözni a futást, az már sokkal inkább elgondolkodtatott hogy vajon milyen pályát kapunk. A távoli rajt és cél azért azt sejtette, hogy majd még a bal könyökünk sem nagyon látszik ki a bokrok közül. Persze, ha már ott vagyunk, nyilván nem a nyílt sztyeppén és a ligetesben akarunk bohóckodni, ide nekünk a pólószaggató-átjárókeresős-úristenholvagyok pontokat. Nos, ebből a szempontból tényleg jól sikerült a pályakitűzés, nem lehetett okunk panaszra, a pálya 70 %-a abszolút figyelmet igényelt nálunk az aggastyán negyvenes kategóriában. Mivel tavaly ősz óta erősen a terepfutás felé kacsingatok, és kivételesen sikerült végigfutnom a téli szezont is, egyértelmű volt hogy csak a tájékozódás jelent majd kihívást. Jelentett is. Ráadásul a két nap eltérő módon. Aztán vasárnap úgy jöttem el, hogy nagy valószínűséggel befejeztem itt Kaskantyún a futásokat, ez volt az utolsó.

A szombati "szépség", persze akad benn néhány malőr,
de azért nagyon kedves emléknek marad meg.
A két nap egymástól jelentősen eltérő teljesítményt nyújtottam, mármint ami a tájfutás részét illeti a feladatnak. És egyébként a pályákat is hasonlóan kétféleképpen értékeltem. A szombat volt a szépség, és a vasárnap a szörnyeteg - hogy legyen egy kis analógia is. Hogy miben? Szinte mindenben. Első nap könnyedén, szinte "lebegve" haladtam a borkásban, próbált ráállni a szemem arra, merre is találok majd járható ösvényt, merre érdemes kerülni. Elég sokat tudtam előre tervezni, és a terveket is az esetek többségében jól sikerült végrehajtani. A pontfogások közül csak 1-2 volt bizonytalan, az útvonalválasztásokban ugyan volt néhány kerülő, nem éreztem hogy hibás döntés lett volna (később a részidők igazolták ezt). Nem rohantam, nem kapkodtam, az élvezetért futottam, csak a végén, amikor már nem volt feladat a tájékozódás, akkor raktam magam oda fizikailag.

A vasárnapi szörnyeteg, szerintem nem is érdemes
megnézni, pokoli csúnya.
Ezzel szemben vasárnap már nem láttam előre az átmeneteket, állandóan átjárhatatlan részekbe ütköztem, sokszor nem azt láttam a terepen mint a térképen, és sokszor nem jött be a tervem. Magát a futást nem tudtam annyira élvezni, sok volt a megtorpanás, és sok rossz döntést is hoztam - az esetek többségében bizonytalanság volt az oka. A GPS által rögzített útvonalból az is látszik, hogy nagyon sokat kapkodtam, nem figyeltem rendesen az irányt, nem vettem észre a tájékozódást segítő tereptárgyakat. És egyébként félúttól már nagyon elegem volt az egészből, egy értelmetlen bozótharcnak éltem meg, és ez rá is nyomta a bélyegét a teljesítményemre. Ráadásul extra sok időt töltöttem ki, a végére egy egészen picit el is éheztem.

Azt gondolom, hogy ez a Kaskantyú már nem az volt amit 6 éve megismertem. Ha csak arra gondolok hogy itthon a kertben két év alatt mekkorát nőttek a borókabokraink... ott sem kevesebbet. Felnőtt a terep, megszűnt sok átjáró, ami a térképen több külön kis pötty egymás mellett, az mostanra egy összenőtt csoport. Az erdős ligetes részek jellege is változott, nehezebb felfedezni a határokat. Ez persze szubjektív, az én véleményem. Ha például az M21A eredményeket nézem, ott a szokásoknak és elvárásoknak megfelelő jó időket hozták (2009-ben arányaiban hasonló eredmények születtek ugyanezen a terepen). Az még kérdés, hogy Bócsát (alias Boróka light) megpróbálom-e még egyszer. Majd kiderül.

Eredmények itt olvashatók.

Boróka 2014 tavasz, második napi befutó után.
Köszönet a képért Kopasz Sándor "tájfotós"-nak!


Bookmark and Share