2010. március 9., kedd

Utolért a lábam

Igazából csak azért jó leírni (mivel az olvasó számára sok információt nem hordoz), hogy amikor visszanézem mik is történtek, emlékezzek erre, intő példának.

Történt tehát hogy nekiindultam a "szokásos" 3H edzőkörnek. Hideg volt, enyhe szellő, derengő napsütés. Az egy héttel ezelőtti nyavalyámból már nem sok maradt, csak egy kis dugulás az orromban. Ahogy elkezdtem Fenyőgyöngyétől felfelé futni, éreztem hogy visz a lábam. Juhhééé! Hát hagytam hogy vigyen. Éreztem hogy gyorsabb a tempó mint eddig, de szinte alig kellett erőt raknom bele. Komolyan, mintha húztak volna.

Ez egészen az utolsó kanyarig (szintút bejárata) volt jó, mert ott ugyan még mindig vitt volna, de már nem tudtam úgy lélegezni hogy jó legyen. Beszúrt itt is, ott is, nem jött ki a légvételi ritmus, szóval rossz volt. Mire felértem a tetejére, már minden baja volt a tüdőmnek, míg ez mellett a lábamban semmit fáradtságot nem éreztem.

35mp-t javítottam (15 perc alá kerültem) ezen az első szakaszon, de lefelé a lejtőn megálltam és abbahagytam a kört, mert nem láttam értelmét ilyen nyomoronc állapotban, a beszorult levegőtől félig görcsbe nyomorodva futni. Hát ez történt. Visszakocogtam a kocsihoz, és közben azon gondolkodtam, milyen gáz már hogy saját magam akadálya vagyok.
A következő futásokon jobban fogok figyelni a levegőre, és hát ezek szerint kénytelen leszek az erőmet ehhez igazítani, és nem fordítva. Kár. Szerdán Margitsziget, hétvégén Lipica. Meglátjuk mi sül ki ezekből.

Bookmark and Share

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Figyelem! A név nélkül küldött hozzászólások törlésre kerülnek! Ha a "névtelen" típust választod, akkor a szövegmezőben van lehetőséged aláírni.