Mostan pedig onnantól folytatom, ahol az előzőt abbahagytam, és nem ígérem hogy az abban foglaltaknál sokkal több érdekességgel tudok szolgálni. De persze sosem lehet tudni mi lapul majd a sorok között...
A január hónap 21-ét követő része nem volt túl eseménydús, mindössze négy alkalommal sikerült a lakóhely környékén kisebb edzőfutásokat tartani. Ami biztató volt, hogy közepesnél kicsit nagyobb erőkifejtéssel is szép tempókat produkáltam. A február hideget hozott, ami nálam a "nem megyek ki futni ilyen hidegben, még mit nem!" állapotot váltja ki. De talán a fokozatos apává válás egyik mellékfolyamata, hogy az embernek megborul az értékrendje, így egyszer csak elhatároztam egy hétvégi teljesítménytúra lefutását. Ami nem csak azért vallott nagy bátorságra (hülyeségre, meggondolatlanságra, őrültségre) mert a 18 km-es távhoz nulla edzéssel kívántam nekivágni, hanem mert arra a hétvégére is farkasordító (tényleg jobban ordít a farkas ha alacsonyabb a hőmérséklet??) hideget jósoltak. És így is lett.
De azért nagy reményekkel telve keltem ki az ágyból február 11-én, és még a hőmérőn látott -16.4 fok sem vette el a kedvem. Egy gyors reggelit követően már ültünk is kocsiba Esztivel, és robogtunk Kincsesbánya felé, ahol a község nevét viselő teljesítménytúrát bonyolították. A rajtoltatási intervallum végére lőttül be az indulást, Eszti nagy pocakosan a 10km-es táv lesétálását tűzte ki célul, én pedig a közepes "20"-as táv futására neveztem. Az etap szerint 18 km várt rám 220 méter szintemelkedéssel. Induláskor, tíz óra előtt nem sokkal -8.5 fok volt, így amint várható volt a futás elején, ahogy kell, szépen összefagyott a szőr az orromban. Vicces, de szeretem ezt az érzést. Perverz?! A terep bőven el volt látva hóval, 10-25 cm közötti vastagság váltakozott, de köszönhetően annak hogy több száz teljesítménytúrázó elindult előttem, többnyire letaposott széles nyomokban tudtam futni.
 |
| A cél előtt nem sokkal - nem túl fáradtan, csak fájó térddel |
Az első emelkedőt szépen finoman adagoltam, az azt követő viszonylag sík részen is lassan vettem fel a tervezett 6min/km átlagtempót. Az 5km-nél lévő első ellenőrzőpontra abszolút vidáman mosolyogva érkeztem meg, és mentem is tovább egy gyors igazolás után. A tó mellett egy másfél km-es pihentető betonos szakasz következett, majd 8.5km-nél a Gaja-szurdok bejáratánál ott várt a 2.sz.ep. Itt is gyorsan fordultam, ám a visszafelé vezető szakasz még szinte szűz volt, a reggeli 30-as távon indulók még nem értek el visszafelé úton idáig. Így persze nehezebb volt futni, plusz a szurdokból kimászás is lassított. De aztán 10.5 km-től ismét jött a kellemes rész, egészen a tó csücskéig 3 km hosszan. Itt beértem két futót, akik a 30-as távot nyomták, és egyáltalán nem látszottak fáradtabbnak mint én. Velük futottam a 3.sz. ep-ig (ami egyébként megegyezett az elsővel). Itt egy perces kényszermegálló következett, ami nem hiányzott, mert ahogy újra futásnak lendültem, elkezdett fájni a térdem oldala. Így sajnos a fiúk tempóját nem tudtam már tartani, egyedül kocogtam végig az egyenes aszfaltot. A cél előtt kicsivel Eszti várt fotóspózban (aminek meg is lett az eredménye), majd pár perc után begurultam az iskolába. A tényleges futott táv 17.22 km lett, 1:47-es idővel, így a 6 perces terv nem jött össze. De ettől függetlenül elégedett voltam, pár pohár tea és egy zsíros kenyér remekül regenerált, ráadásul sosem futottam még hóban és ilyen hidegben ennyit.
Ezután másfél hét csend következett, mozgás gyanánt legyalogoltunk egy rövid 18 km-es kéktúra szakaszt a következő hétvégén. Most szerdán pedig elruccantam az évadnyitó 3sz rendezvényre a Kiscelli-erdő szomszédságába. A tavalyi forgatókönyv ismétlődött, rajt a koleszból, a pálya az erdőben, a templom környékén, meg egy része a Bécsi út felé. A hosszú és rövid pálya egymás utáni lefutását választottam, bár ezt hívjuk inkább csak nagyon laza kocogásnak. A terep szörnyű volt: sáros, vizes, latyakos, néhol még havas esetleg jeges. A pontkihelyezések is követték az előző évi hagyományt: nem győztük a meredek emelkedőket fel és le. Én megúsztam esés nélkül, ám amit láttam és hallottam ... de hát kérem szépen, ezt lehet élvezni! Pont ezért jók a szerdai edzőversenyek: aki akarja komolyan veszi, aki akarja lazán, nincs nagy tét, nincsenek elvárások, ki-ki saját szájíze szerint.
Egy hét és itt a Boróka-kupa. Remélem frissülnek a nevezések, gáz lenne ha a külföldi részvétel aránya ilyen magas maradna. Aki él és mozog jöjjön!
Sanyi!
VálaszTörlésNyomd a borókás sztorit!!