Hungária Kupa 2011, 1.nap - A nem is oly nehéz kezdet

2008 nyarának végén vettem a kezembe először tájfutó térképet azon célból hogy versenyen induljak. Eltelt három év, és úgy fest ez a hobbi lassan szenvedéllyé növi ki magát. Vagy mégsem? Mindenesetre hopp, egy ötnapos nemzetközi verseny harmadik legkeményebb kategóriájában találtam magam. Az már döfi!

Tavasszal még erősen filóztam, hogy legyen-e WMOC vagy sem, de megtudva a szenior világtalálkozó részleteit hamar eldőlt az utóbbi opció. A figyelmem a Hungária Kupára terelődött, és minekutána feltétlen bíztam Matyiék tökéletes szervezésében, erre tettem le a voksom. Szinte elsőként neveztem - kvázi teszteltem is a nevezési rendszert. Arról azonban halvány elképzelésem sem volt, milyen lesz majd öt napon keresztül futni, sem arról miként kerülök én erre alkalmas állapotba. Az élet azonban - mint eddig is oly sokszor - hozta a megoldást. Nászutunkat követően, minden különösebb előzetes elhatározás vagy konkrét indíttatás nélkül elkezdtem edzeni. Az eddigi heti 1-2 edzésből napi szintű mozgás lett, többségében futás, néha kerékpár, hétvégeken egy-egy túra. A futásnál nőttek a távok, és gyorsultam is. Edzésterv nem készült, és nem is gondolkodtam előre pár napnál tovább, de egyszerűen jól esett a mindennapos edzés, és igényeltem is. Így utólag visszanézve az edzésnaplót, döbbenet hogy kicsit több mint két hónap alatt többet edzettem mint tavaly egész évben :) na de hát emberek vagyunk, változunk, ez van.

Egyszóval lelkesen, némiképp felkészülten, de különösebb várakozások nélkül indultam neki az öt napos Homokháti Hungária Kupának. Nem röstelltem F35A kategóriába nevezni, pedig kevesen voltak ilyen bátrak. Szinte a teljes mezőnyöm elment 35BR-be, vagy 21BR-be, amit némiképp furcsállottam: miért pont én, a legnyeszlettebb vállalom be a kihívásokat? De aztán felvilágosultam: a többség inkább bulizni akar, mintsem elfáradni :) na ja, kérem, élni tudni kell.

Szerdán reggel elsőként érkeztem a parkolóba, így tuti árnyékos helyre tettem szert. Háromnegyed nyolckor már hatalmas nyüzsgéssel ment a készülődés, ugyanakkor a célterület jelentős része már teljesen kész volt. Mint megtudtam mindennek külön felelőse volt, én például rögtön a parkoltató menedzserrel kerültem kontaktusba :) Mire körbejártam a területet, tettem-vettem, szépen megtelt a rét, jöttek az emberkék, és a nap is egyre magasabbra kúszott. A rajtidőm 10:58-ra volt, így 10 körül már erős készülődésben voltam, majd 15 perccel az időm előtt kint nyújtogattam és melegítgettem a rajtoltató óra előtt, az Alföldi Kéktúra egyik jelzése mellett. Aztán egyszer csak nekilódultam.

Szépen, lassan, nem kapkodva, hiszen már régen volt ilyesféle térkép a kezemben. Szépen jöttek a dolgok, vitt a lábam ... de túlságosan is, az egyesre rögtön lett egy kis túlfutás. De egyértelmű volt hová kerültem, így visszakunkorodva hamar meglett a pont. Így utólag látszik, hogy a zöld kerülése után nem húztam eléggé északkeletnek, ezért nem azt az erdőfoltot láttam, és mivel gyorsabb is voltam mint gondoltam, hamar az úton találtam magam. A kettesre inkább választottam a kerülőt, rémisztő volt az erdő. A zöldek kerülése után a tisztás jó támadópontnak bizonyult. Innentől már jobban magamra találtam, a négyes után még volt egy kis kifutási bizonytalanság, aztán meg sem álltam a frissítőpontig (ami előtt kicsit kikockáztam az átmenetet). Az egy perces frissítés után próbáltam magam lila-dózer közelben tartani, persze az ésszerűség határain belül. A tempóm nagyjából változatlan maradt, bár a 16-os pontnál egy fél percre meg kellett állnom kifújni és összeszedni magam. Aztán nem sokkal ezután már a célban találtam magam, kellemes elfáradva, de jó érzéssel. A 10 km-es pályán végül 12 km-t futottam, 84:21-es idővel. Ez az első napi 9 fős mezőnyben az 5. helyet jelentette, a győztes idő 62:41 volt, előttem 12 percre volt a negyedik hely, és utánam 2 percre a hatodik.

Abszolút örültem ennek a teljesítménynek. Eleve az a tény, hogy 10 km felett futottam, kevés hibával, és nem totál kifulladva, egy évvel ezelőtt teljesen elképzelhetetlen lett volna. Szóval biztatónak ítéltem a dolgot.

Aztán hogy ne pihenhessek rögtön, második felvonásként beváltottam tájbringás nevezésemet. [...] 

Elkezdtem írni most a részletes beszámolót, de végül kitöröltem. Álljon itt annyi, hogy borzalmasan rossz volt. Ótvarosan pocsék. Azért kis odafigyeléssel ez a terep (ami olyan amilyen, nem lehet rajta változtatni, a homok az úr) elbírt volna értelmesebb pályákat is. Összefoglalva: aki először tájbringázott, talán egy életre elment a kedve. Aki szeret tájbringázni az nagyot csalódhatott. Értelmetlen csiki-csuki pályavezetés, felesleges 16 km tekerés. Szörnyű volt. Így aztán biztos voltam benne hogy másnap tuti nem megyek még egyszer. Szegény bicikli, sok unalom várt rá a következő napokban a kocsi hátuljában :)

Az első nap végén fáradtan, de kellemes érzéssel dőltem ágyba, és kimondottan vártam a másnapot. De arról majd egy következő bejegyzés szól már.