Október elején ugyan, de jelentősebb lehullott falevélmennyiség nélkül, ellenben döglesztő melegben indultam neki a szerdai kóválygásnak Kőbányán. Előző nap totál lefárasztottam magam a Margit-szigeten, és ezt még indulás előtt jelezték is a lábaim. Ennek megfelelő lett a tempóm is.
A Rottenbiller-park nevű terep/térkép egész jóra sikeredett, elismerés érte a szervezőknek és a térképkészítőknek! Lehetett a házak között kóvályogni, néha kis szinteket is mászni földletöréseken, kerítéseket kisilabizálni, és jó nagy épületegyütteseket kerülgetni. A terep keleti végén még a buckalakókkal is találkozhattunk volna, de aztán mégsem.
A pálya könnyen emészthető volt, sok izgalom nem várt a futókra, 2-3 jelentősebb útvonal-választási feladat tartotta csak ébren az érzékeket. A 10-es pontig lendületes (és ígéretes) 4:40-es tempót is sikerült futni, szerintem az volt a baj hogy ránéztem az órámra és elbíztam magam :) a 11-es pont felé, ami cirka 40 méter lett volna, megszakadt a tér-idő kontinuum, és ahelyett hogy átmentem volna az út túloldalára és dugtam volna a szomszéd ház mellett, lekevertem a focipályáig, ahol meg azt sem tudtam hol vagyok. Két perc bukta.
A 15. pont után pedig az erőm hagyott el, de teljesen, a garázsok között is higanymozgással vonszoltam magam be a bokorba a pontért, majd a 3 szintvonalas (6 méteres=600 cm) emelkedőn teljesen bezsibbadtam, úgy éreztem hogy a 17-es pont csak álom marad, mindörökre. De aztán egyszer csak odaértem, viszont a cél felé a lehető legrosszabb útvonalválasztás sikerült, úgy látszik az agyam a szokásos, "á, ez már a befutó, minek figyelni" áldozata lett.
Gyenge kocogással, de mocskosul lihegve, és a 18 perces tervemet 3 perccel alulmúlva érkeztem be, kicsavartam a fejpántomból a fél liter vizet, majd igyekeztem magamhoz térni és imádkozni hogy a környéken kóválygó tévések ne engem akarjanak meginterjúvolni. Hát, ez a szerda is különösebb dicsőség nélkül múlt el.
A Rottenbiller-park nevű terep/térkép egész jóra sikeredett, elismerés érte a szervezőknek és a térképkészítőknek! Lehetett a házak között kóvályogni, néha kis szinteket is mászni földletöréseken, kerítéseket kisilabizálni, és jó nagy épületegyütteseket kerülgetni. A terep keleti végén még a buckalakókkal is találkozhattunk volna, de aztán mégsem.
A pálya könnyen emészthető volt, sok izgalom nem várt a futókra, 2-3 jelentősebb útvonal-választási feladat tartotta csak ébren az érzékeket. A 10-es pontig lendületes (és ígéretes) 4:40-es tempót is sikerült futni, szerintem az volt a baj hogy ránéztem az órámra és elbíztam magam :) a 11-es pont felé, ami cirka 40 méter lett volna, megszakadt a tér-idő kontinuum, és ahelyett hogy átmentem volna az út túloldalára és dugtam volna a szomszéd ház mellett, lekevertem a focipályáig, ahol meg azt sem tudtam hol vagyok. Két perc bukta.
A 15. pont után pedig az erőm hagyott el, de teljesen, a garázsok között is higanymozgással vonszoltam magam be a bokorba a pontért, majd a 3 szintvonalas (6 méteres=600 cm) emelkedőn teljesen bezsibbadtam, úgy éreztem hogy a 17-es pont csak álom marad, mindörökre. De aztán egyszer csak odaértem, viszont a cél felé a lehető legrosszabb útvonalválasztás sikerült, úgy látszik az agyam a szokásos, "á, ez már a befutó, minek figyelni" áldozata lett.
Gyenge kocogással, de mocskosul lihegve, és a 18 perces tervemet 3 perccel alulmúlva érkeztem be, kicsavartam a fejpántomból a fél liter vizet, majd igyekeztem magamhoz térni és imádkozni hogy a környéken kóválygó tévések ne engem akarjanak meginterjúvolni. Hát, ez a szerda is különösebb dicsőség nélkül múlt el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Figyelem! A név nélkül küldött hozzászólások törlésre kerülnek! Ha a "névtelen" típust választod, akkor a szövegmezőben van lehetőséged aláírni.