A Szentendre kupa után ez volt a második olyan alkalom, ahol igazi "mezőnnyel" futhattam, a magam kis nyelvén szólva, a nagyok közé keveredhettem.
Igen nagy lelkesedéssel mentem, egyrészt úgy éreztem hogy sikerül agyilag majd ott lennem, másrészt fűtött a vágy hogy egy jót fussak. Mivel tudtam, hogy fizikailag a mezőny közelébe sem érek, ezért inkább arra gyúrtam, hogy kellően összpontosítsak, és ne tévedjek. Eszti felkészített, hogy a terep sem lesz könnyű, és a térkép sem pontos. Ő sajnos nem tudott jönni, rosszul érezte magát, otthon maradt.
A nevezéshez érve elkezdtek történni az események. Először is találkoztam ismerősökkel, Fekete Ancsával, akivel nyáron együtt Kéktúráztunk, Asztalos Zsuzsival, Eszti barátnőjével és férjével Attilával - Attila miattam átnevezett F35-be. No meg persze Zsebeházy Zsoltival, akivel a pályakitűzés rejtelmeiről beszélgettünk, és fél szememmel láttam Zsebe Istit is, aki maga volt a pályakitűző.
Beneveztem, melegítettem, jó hosszú volt az út a rajtig, volt idő, ráadásul a szalagozás felvitt a gerincre, így még mókásabb volt. A rajtnál kicsit izgultam, próbáltam az induláshoz közeledve egyre inkább kizárni a külvilágot és a versenyre koncentrálni. Öten indultunk a kategóriában, szép lett volna egy dobogós hely :) Szóval, állok a rajtban, lépek be, két oldala volt a kordonnak, bal a fiús, jobb a lányos, úgy is voltak kirakva a térképek. Hát nézem, hogy egy lány áll előttem, szólok is neki, hogy hát khm...khm...izé, a másik oldal. Aztán ő felhomályosított hogy F21be nyomul. Hopp. Összehúztam magam. (A verseny után kiderült hogy ő Gyurkó Fanni volt ... sebaj, majd csak megismerem idővel a nagyokat).
Elindultam, magabiztosan, az egyesen kicsit túlmentem, egész a kettesig, de vissszakorrigáltam. 3-4. sima ügy volt, aztán beütött a balsors. Figyelmetlenségből ugrott egyet a szemem, és azt hittem már az ötösnél voltam, szóval úgy is indultam el. Aztán a szárazárkoknál feltűnt hogy nem stimmel a terep, akkor rájöttem hogy továbbnéztem egy ponttal. És én balga barom, ahelyett hogy továbbmentem volna a szekérútig, visszafordultam, és elkezdtem kóvályogni. Ez 20 percembe került :( és hatalmas kört írtam le mire az 5. pontig vergődtem.
Igyekeztem magam megnyugtatni, és újra visszazökkenni agyilag a pályára. Ez sikerült is, a pálya további részén nem mentem mellé, az viszont megesett, hogy nem rögtön a pontra futottam, hanem kicsit keresni kellett. A 11-12. átmenetben jött aztán a fáradtság, csak gyalogolni tudtam, utána már ismét futásnak eredtem, 14. után már tempóm is volt. De sajnos a bénázás miatt 4. lettem, lecsusszantam a dobogóról. Hát ez van.
Tapasztalat: A pánikot mellőzni kell a pályán, ha rontok, megállni, és mérlegelni, hogyan tovább, józanul. Amúgy az egy keveréstől eltekintve jónak éreztem, számomra nehéz terepen is jól ment a tájékozódás, ami eddig több gondot jelentett (pl. jelleghatár), most kicsit könnyebben sikerült.
Igen nagy lelkesedéssel mentem, egyrészt úgy éreztem hogy sikerül agyilag majd ott lennem, másrészt fűtött a vágy hogy egy jót fussak. Mivel tudtam, hogy fizikailag a mezőny közelébe sem érek, ezért inkább arra gyúrtam, hogy kellően összpontosítsak, és ne tévedjek. Eszti felkészített, hogy a terep sem lesz könnyű, és a térkép sem pontos. Ő sajnos nem tudott jönni, rosszul érezte magát, otthon maradt.
A nevezéshez érve elkezdtek történni az események. Először is találkoztam ismerősökkel, Fekete Ancsával, akivel nyáron együtt Kéktúráztunk, Asztalos Zsuzsival, Eszti barátnőjével és férjével Attilával - Attila miattam átnevezett F35-be. No meg persze Zsebeházy Zsoltival, akivel a pályakitűzés rejtelmeiről beszélgettünk, és fél szememmel láttam Zsebe Istit is, aki maga volt a pályakitűző.
Beneveztem, melegítettem, jó hosszú volt az út a rajtig, volt idő, ráadásul a szalagozás felvitt a gerincre, így még mókásabb volt. A rajtnál kicsit izgultam, próbáltam az induláshoz közeledve egyre inkább kizárni a külvilágot és a versenyre koncentrálni. Öten indultunk a kategóriában, szép lett volna egy dobogós hely :) Szóval, állok a rajtban, lépek be, két oldala volt a kordonnak, bal a fiús, jobb a lányos, úgy is voltak kirakva a térképek. Hát nézem, hogy egy lány áll előttem, szólok is neki, hogy hát khm...khm...izé, a másik oldal. Aztán ő felhomályosított hogy F21be nyomul. Hopp. Összehúztam magam. (A verseny után kiderült hogy ő Gyurkó Fanni volt ... sebaj, majd csak megismerem idővel a nagyokat).
Elindultam, magabiztosan, az egyesen kicsit túlmentem, egész a kettesig, de vissszakorrigáltam. 3-4. sima ügy volt, aztán beütött a balsors. Figyelmetlenségből ugrott egyet a szemem, és azt hittem már az ötösnél voltam, szóval úgy is indultam el. Aztán a szárazárkoknál feltűnt hogy nem stimmel a terep, akkor rájöttem hogy továbbnéztem egy ponttal. És én balga barom, ahelyett hogy továbbmentem volna a szekérútig, visszafordultam, és elkezdtem kóvályogni. Ez 20 percembe került :( és hatalmas kört írtam le mire az 5. pontig vergődtem.
Igyekeztem magam megnyugtatni, és újra visszazökkenni agyilag a pályára. Ez sikerült is, a pálya további részén nem mentem mellé, az viszont megesett, hogy nem rögtön a pontra futottam, hanem kicsit keresni kellett. A 11-12. átmenetben jött aztán a fáradtság, csak gyalogolni tudtam, utána már ismét futásnak eredtem, 14. után már tempóm is volt. De sajnos a bénázás miatt 4. lettem, lecsusszantam a dobogóról. Hát ez van.
Tapasztalat: A pánikot mellőzni kell a pályán, ha rontok, megállni, és mérlegelni, hogyan tovább, józanul. Amúgy az egy keveréstől eltekintve jónak éreztem, számomra nehéz terepen is jól ment a tájékozódás, ami eddig több gondot jelentett (pl. jelleghatár), most kicsit könnyebben sikerült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Figyelem! A név nélkül küldött hozzászólások törlésre kerülnek! Ha a "névtelen" típust választod, akkor a szövegmezőben van lehetőséged aláírni.